Csongrád Megyei Iparszövetség

Mégis, mekkora az államadósság terhe?

A 2010-ben létrejött gazdaságpolitikai fordulat egyik fő prioritásként az államadósság elleni küzdelmet és az eladósodás csökkentését tűzte zászlajára. Az államadósság növekedése – ha potenciális kibocsátás közelében működő gazdaságban jön létre – károkat okoz, megakasztja az ország gazdasági felzárkózását, csökkenti az egy főre jutó jövedelmet és a társadalmi jólétet. Arról viszont kevés szó esett, hogy az adósság mekkora növekedési áldozattal jár együtt, noha a közgazdaságtan növekedéselméleti területe ma már meglehetősen határozott választ tud adni a teher alsó és felső határára. Mindez különösen fontos annak ismeretében, hogy az elmúlt nyolc évet (2010-2017) tekintve a magyar gazdaság éves átlagos növekedése – horribile dictu – mindössze 2%-ra rúg. S ha azt feltételezzük, hogy prudens, növekedésbarát gazdaságpolitika mellett a magyar gazdaság – hasonlóan Romániához, Szlovákiához vagy Lengyelországhoz – valahol az évi 2,5-3% körüli tartományban tudott volna növekedni, akkor meghökkentő módon azt láthatjuk, hogy a gyenge gazdasági teljesítmény miatt elszenvedett károk közel akkorák, mint amekkorát egy 60-70%-os államadósság tud okozni a gazdaság számára. 

A globális pénzpiaci válság 2008-as kitörését követően az államadósság kérdése okkal került a gazdaságpolitikák fókuszába. A recesszió következtében a gazdaságok növekedési ütemének lassulása, a gazdasági kilábalást segítő expanzív fiskális politikák alkalmazása a kormányzati adósságokat régóta nem tapasztalt magasságokba repítették mind az Európai Unióban, mind az Egyesült Államokban. Mi több, 2011-ben – történelme során először – az egyik legnagyobb hitelminősítő, a Standard&Poor's magát az USA-t is leminősítette, megvonva ezzel a legjobb adósnak járó besorolást.

Magyarországon az adósság alakulása a fejlett országok többségétől eltérően egészen más pályát járt be, s a 2002-től folytatott felelőtlen fiskális politika az eladósodás mértékét 53%-ról nyolc év alatt 80% közelébe tornászta. A 2010-ben hivatalba lépő kabinet gyökeres gazdaságpolitikai fordulatot hirdetett meg, melynek egyik fő prioritása az eladósodás elleni küzdelem, hiszen
 

Az államadósság nem közgazdasági probléma, hanem egy ellenség, amelyet ha nem győznek le, az ellenség győz le minket

– hangzott a verdikt. S mivel az adóssággal szembeni félelem az emberi természetbe van kódolva, ezért az adósság elleni küzdelemhez könnyű társadalmi támogatottságot találni. Ebből következően annak bemutatásával, hogy az államadósság mégis milyen növekedési áldozatot ró az országra, illetve gyors leszorítása milyen növekedési előnyökkel kecsegtet, a gazdaságpolitikai döntéshozók nem sokat vesződtek.

Az adósság elleni küzdelmet 2012-ben a Széll Kálmán terv nyomatékosította, mely egy ambiciózus adósságpályát prognosztizálva 2018-ra 50%-ra kívánta leszorítani az államadósság GDP-hez mért arányát. A jelenleg fennálló 74% körüli mértéket tekintve ma már biztosan tudjuk, hogy a tények és vágyak köszönő viszonyban sincsenek egymással, s az államadósság elleni küzdelem eredménye jelenleg pontosan úgy néz ki, ahogyan azt a hozzáértők 2012-ben előre tudták, hogy 2018-ban kinézni fog.

A gazdaságpolitika, illetve a politika területéről a makroökonómia szigorú világába evezve mindenekelőtt az érdemel említést, hogy az államadósság gazdaságra gyakorolt hatása a szakirodalomban meglehetősen összetett. A vízválasztó ebben a tekintetben az, hogy a költségvetési deficit, illetve az államadósság felhalmozódása milyen konjunkturális viszonyok mellett jön létre: recesszió vagy pedig gazdasági prosperitás közepette?

Súlyos recessziós helyzetben, amikor a gazdaságban a kamatláb elérte a zéró alsó korlátot (zero lower bound – ZLB), vagyis beállt a likviditási csapda, a válság elleni küzdelem fő eszköze az expanzív – azaz a kereslet stimulálása céljából jelentős költségvetési deficittel dolgozó – fiskális politika, mint azt 2008-at követően számos országban (mindenekelőtt az USA-ban) láthattuk. Mindennek következtében a kormányzati eladósodás természetesen növekszik, ám ennek recessziós helyzetben nem terhe, hanem haszna van. Úgy, ahogyan azt Martin Wolf kiválóan megfogalmazta:
 

Szemben azzal, amit gyakran mondanak, a helyzet nem egyszerűen az, hogy nagyobb adósságot hagyunk a jövő nemzedékére. Nagyobb adósságot hagyunk hátra, ám nagyobb pénzügyi vagyont is, méghozzá abból a célból, hogy fenntartsunk egy erősebb gazdaságot a jelenben és a jövőben egyaránt.

Mindebből következően az a gazdaságpolitika, amely egy kereslet elégtelenségéből fakadó mély válság idején legfőbb ellenségnek az államadósságot tekintette, az tulajdonképpen szembement mindazzal a nehezen megszerzett tudással, amelyet az 1929-33-as válság óta eltelt évtizedekben közgazdászok generációi – főképp a keynesi és új-keynesi közgazdászok – halmoztak fel a válságok kezelésével kapcsolatosan. S hogy a közgazdaságtudomány a válság hosszú éveiben mindezért miért nem vett revánsot Magyarországon – azaz a harmatos növekedést miért nem fordította botrányosba – annak egyetlen egy oka van: az Európai Uniótól érkező elképesztő mértékű támogatások, amelyek makrogazdasági szempontból pontosan úgy működnek és ugyanolyan erősen hatnak a gazdaságra, mint a költségvetési deficiten alapuló fiskális stimulus. (A szerző minderről részletesen írt itt, egy további kiváló elemzés pedig megtalálható itt.)

Az államadósság közgazdasági megítélése az eddigiekhez képest markáns fordulatot vesz akkor, ha felhalmozódása a potenciális GDP közelében működő gazdaságban jön létre, mint az történt például nálunk a 2008-as válság kitörését megelőző években. Az államadósság ilyen helyzetben kiszorítja a magánszektor beruházásait, akadályozza a tőkeállomány bővülését, elszívja a megtakarításokat a vállalkozások elől, vagyis roncsolja az ország növekedési és felzárkózási kilátásait. Mindennek következtében a gazdaság egy alacsonyabb jövedelemszintet biztosító növekedési pályán haladhat ahhoz képest, mint ami államadósság hiányában lehetséges volna. A kérdés ekkor már nem az okozott károk jelenléte, hanem azok mértéke körül forog.

Az államadósság által okozott növekedési áldozat – illetve az elveszett jövedelmekben kifejezhető veszteség – meghatározásának alapjául nyilvánvalóan a közgazdaságtan növekedéselméleti területe – azon belül is az empirikus kutatások által leginkább támogatott neoklasszikus növekedési modellek – szolgálnak. A végső eredményhez vezető út szakmailag meglehetősen komplikált, s messze az akadémia szint világába tartozik, ám intuitív módon könnyedén megérthető, hogy miről is van szó.

A költségvetési deficit egyfelől meghatározza az államadósság nagyságát, és hatással van annak dinamikájára. Másfelől viszont befolyása van a nemzetgazdasági szintű megtakarítási ráta alakulására, ami a gazdaság beruházási és növekedési folyamatait determináló egyik legfontosabb tényező. A költségvetési deficit tehát egyszerre befolyásolja a kormányzati eladósodást és az országban fennálló jövedelemszintet. Ebből következően az adósságdinamikai és a növekedéselméleti összefüggések egybekapcsolásával az eladósodás mértéke és a GDP szintje között kapcsolat teremthető. Bár ennek a kapcsolatnak a létrehozása szakmai szempontból meglehetősen komplikált, ezért inkább csak illusztráció gyanánt bemutatva a következő végeredmény adódik: 

Mégis, mekkora az államadósság terhe?


Az eredmények akadémia szintű tárgyalására itt sem mód, sem szükség nincs, ám a gazdaságpolitikai szempontból néhány – számunkra egyébként rendkívül fontos – tanulság viszonylag közérthetően megfogalmazható. 

Először is rögtön láthatjuk, hogy az egyenletben az államadósság/GDP hányados előtt (µ*) számos változó áll, amiből rögtön sejthető, hogy az adósság terhe országról országra változik. Nem mondhatjuk tehát azt, hogy például egy 80%-os eladósodottság ugyanakkora tehertétel egy gazdaságilag fejlett, mint egy gazdaságilag fejletlen ország számára.

Továbbá, mivel az államadósság terhét determináló változók (megtakarítási ráta, népesség növekedési üteme, stb.) értékei az egyes országokra nézve nyilván ismertek, ezért a p=1 beállítással – ahol p értéke a deficit beruházásokat kiszorító hatásának erejét jelenti, vagyis azt, hogy milyen mértékben szívja el a deficit a finanszírozási forrásokat a magánszektor beruházásai elől – az államadósság okozta terhek felső limitje meghatározható.

A következő ábra egy 80%-os államadósság/GDP érték mellett elszenvedett jövedelmi veszteség felső határát mutatja be (n=0, g=2%, p=1, Ψ1=1 értékek mellett) a megtakarítási ráta függvényében. 

Mégis, mekkora az államadósság terhe?


Az ábrával kapcsolatosan mindenekelőtt az eredmények értelmezése a fontos.
 

A feltételezett 80%-os államadósság/GDP mellett előálló – például 10%-os – teher azt jelenti, hogy a gazdaság olyan növekedési pályán halad, amely minden egyes évben 10%-kal kisebb egy főre jutó jövedelmet biztosít ahhoz a pályához képest, amelyen az államadósság hiányában haladhatnánk.

Ezt az elveszett jövedelmekben és kisebb társadalmi jólétben mérhető terhet folyamatosan fizetjük, jelen és jövendőbeli generáció egyaránt, egészen addig, amíg az államadósság fennáll.

Legalább ilyen fontos, hogy az államadósság terhe rendkívül széles skálán mozoghat.Az alacsony megtakarítási rátával rendelkező – alapvetően a gazdaságilag fejletlen – országokban egy 80%-os eladósodás okozta veszteség akár a GDP 15%-ra is rúghat. (Ráadásul a gazdaságilag fejletlen országokban a népesség növekedési üteme a fejlett országokhoz képest általában jóval magasabb, ami az adósság terhét itt nem részletezhető okok miatt tovább növeli, így az államadósság által okozott károk felső határa a fenti ábrán bemutatottnál számottevően nagyobb lehet ezekben az országokban.)

Ezzel szemben a magas megtakarítási rátával rendelkező – jellemzően a gazdaságilag fejlett, illetve felzárkózó – országokban a helyzet gyökeresen másképp fest. Például egy 20-25%-os megtakarítási ráta esetén – és a válság kitörését megelőző évtizedben fennálló 22-24% beruházási rátánkkal mi is ebbe a sávba tartoztunk – egy 80%-os államadósság terhének felső határa számottevően csökken, s mindössze a GDP 6-8%-ra rúg. Ennek – a számunkra egyébként rendkívül fontos – üzenetnek az intuitív magyarázata az, hogy miközben a költségvetési deficit az adósságdinamikai összefüggések következtében rendkívül erőteljesen hat az államadósság/GDP értékre, ám eközben nem tudja számottevően korlátozni az ország növekedési potenciálját akkor, ha a beruházások forrását jelentő megtakarítási ráta magas.

A növekedéselmélettel foglalkozó szakirodalomnak az államadósság terhével kapcsolatos konklúziói a mai világban különös jelentőséggel bírnak: ezek ugyanis összhangban vannak a legújabb empirikus kutatásokkal, melyek szerint 

  • az államadósság okozta kár gazdaságról gazdaságra változik, azaz országspecifikus,
  • az államadósság terhe általánosságban jóval nagyobb a gazdaságilag fejletlen, mint a fejlett országokban.

Mindezen az sem változtat, hogy az államadósság terhe az eddig tárgyalt felső határhoz képest biztosan kisebb, ugyanis a magánszektor megtakarításai reagálhatnak a költségvetési deficitre, vagyis a deficit beruházásokat kiszorító hatása a valóságban messze nem teljes (p<1). Azokban a növekedési modellekben, amelyekben a háztartások fogyasztói magatartását az intertemporális optimalizálás és az altruista viselkedés dominálja, a kiszorítási hatás rendkívül kicsi lehet (p értéke messze 1 alatt van), sőt akár nullává is válhat. A zéró alsó határ az ún. ricardoi ekvivalencia esete, melynek fontos elméleti, ám kevésbé fontos gyakorlati jelentősége van.

A következő ábra a 80%-ra rúgó államadósság terhét mutatja p=0,7 és p=0,4 (és az egyéb változók korábban használt értékei) esetén. 

Mégis, mekkora az államadósság terhe?


Mindent összevetve úgy tűnik, hogy a növekedési és felzárkózási kilátásaink tekintetében az államadósság csökkentésétől túl sokat nem remélhetünk. Egy hozzánk hasonló fejlettségű országban a gazdasági felzárkózást és a társadalmi jólét növekedését sokkal fontosabb tényezők determinálják. S mivel 2010-2017 között a gazdasági növekedés üteme az elképesztő mértékű EU-s transzferek ellenére is éppen csak eléri az évi 2%-ot – ki gondolta volna ezt nyolc évvel ezelőtt? -, ezért a gazdasági felzárkózásra valóban fontos befolyással bíró tényezők tekintetében kifejezetten rosszul állunk.

Mi több, ha azt feltételezzük, hogy az elmúlt nyolc évben Szlovákiához, Romániához, Lengyelországhoz és másokhoz hasonlóan mi is legalább 2,5-3% körüli mértékben tudtunk volna növekedni, akkor az mondhatjuk, hogy a gyenge gazdasági teljesítményből fakadó károk akkorák, mint amekkorát egy 60-70%-os államadósság tud okozni az ország számára.

Dedák István 
A szerző közgazdász főiskolai tanár

Az írás alapjául szolgáló részletes tanulmány a Bulletin of Economic Research 2018 januári számában jelent meg.

Forrás: Portfolio