Csongrád Megyei Iparszövetség

Miért nem zárkóztunk fel Nyugat-Európához?

A nemzeti össztermék és a háztartások fogyasztása jelentősen nőtt a rendszerváltás óta, azonban a többi volt kommunista ország gazdasága gyorsabban fejlődött, mint a miénk. Ha a többi visegrádi ország átlagát hoztuk volna a GDP növekedésében az egy főre jutó nemzeti termék 1,4 millió forinttal lenne magasabb. Mitől ragadtunk be? – teszi fel a kérdést az Összkép magazin, és ennek kapcsán áttekintést nyújt a magyar gazdaság fejlődéséről, és annak időnként látványos megrekedéseiről. 

Ha olyan gyorsan növekedtünk volna az elmúlt évtizedekben, mint a többi visegrádi ország átlaga, 36 százalékkal lenne gazdagabb Magyarország, írja az Összkép tanulmánya, ami már csak azért is elgondolkodtató, mert ekkora növekedési többlettel tulajdonképpen már elérhető közelségben lenne a nyugat-európai országok fejlettségi sávjának alsó széle.

A rendszerváltáskor azt vártuk, hogy belátható időn belül mi is nyugati életszínvonalon élhetünk majd. Ez az álom azonban nem teljesült – 2017-ben kevesebb, mint fele annyit költhetett egy magyar háztartás, mint egy német vagy egy osztrák a rendszerváltás éveiben. Nálunk 56 százalékkal nőtt a fogyasztás reálértéke 1995 és 2017 között, míg a két példának tekintett országban csak 31 százalékkal. Haladunk, csak lassan. A volt keleti országok közül egyikben sem sikerült felzárkózni a nyugati életszínvonalhoz – még a legszegényebb mediterrán országban, Portugáliában is magasabb az egy főre jutó fogyasztás, mint a leggazdagabb egykori kommunista országban, Szlovéniában.
 

Nem kaptuk el a ritmust


A háztartások költésének változásában nagyok a különbségek a volt keleti blokk országai között – és Magyarország utolsó előtti a térség országai között. 1995-től vannak összehasonlítható adatok, de ez számunkra nem sokat jelent – Magyarországon az életszínvonal 1995-ben, a Bokros csomag évében még nem heverte ki a rendszerváltás okozta sokkot. 

Miért nem zárkóztunk fel Nyugat-Európához?


Ha nem a fogyasztási, hanem a termelési oldalt nézzük, akkor azt találjuk, hogy Magyarország GDP-je 76 százalékkal nőtt 1991 és 2017 között, a másik három visegrádi ország növekedésének átlaga pedig 140 százalékkal lett magasabb – másfélszer nagyobb az elmúlt majd három évtized cseh-lengyel-szlovák növekedési ráták átlaga (3,5 %), mint a minek (2,3 %). A régióhoz hasonló növekedéssel évente egymillió négyszázezer forinttal lenne több az egy főre jutó hozzáadott érték.
 

Hat évvel hosszabb lett az élet

Persze a pénz nem minden. Ha a jólét egy másik fő mutatóját, a születéskor várható élettartamot nézzük, akkor már büszkébbek lehetünk magunkra. Magyarországon 1990 és 2016 között 6,3 évvel nőtt a várható élettartam, ez az ötödik legnagyobb növekedés a régióban. Azonban egy most születő magyar várhatóan öt évvel él kevesebbet, mint egy német vagy egy osztrák. A különbség csökkent, de nem sokat. Azonban ez arra utal, hogy az életünk minősége jobban javult, mint amennyivel a jövedelmek nőttek.


 

Hol tűnt el ez a fejenként 1,4 millió forint?


Mi az oka annak, hogy a magyar gazdaság növekedési üteme ennyire alacsony sorstársainkhoz képest? Mielőtt eljutnánk a nemzeti széthúzáshoz vagy az elitek árulásáig, érdemes megnézni, időben hogyan alakult a növekedés üteme. A magyar gazdaság fejlődése ugyanis nem volt mindig lassabb, mint a többi visegrádi országban. 1998 és 2004 között gyorsabban nőttünk, mint a többiek, 2013 óta is jól tarjuk az ütemet. Azonban a rendszerváltás utáni első években beragadtunk, 2005 és 2012 között is elhúztak mellettünk a többiek. A válságok és az államadósság többször is megakasztottak minket a többiekhez képest.
 

Ment a futás, csak többször elvesztettük a ritmust.

 

Miért nem zárkóztunk fel Nyugat-Európához?


 

Első csapás: a rendszerváltás sokkja


Az első csapás a rendszerváltás pillanatában érte a gazdaságot. Az ország az 1929-es nagy világgazdasági válságnál is nagyobb visszaeséssel lépett be az új korszakba. Negyedével esett az ipar és az építőipar teljesítménye, harmadával zsugorodott a mezőgazdasági termelés. A kiskereskedelem forgalmának értéke ötödével csökkent.

A kialakulatlan játékszabályok idején sokan a zavarosban halásztak, a kreatív energiák komoly részét az előnyök és pozíciószerzés kötötte le az építkezés, az újítás helyett.

A rendszerváltók nem látták elég mélyen, mennyire korhadt a magyar gazdaság belseje, nem mérték fel, mekkora sokkot okoz majd a piacgazdaság és a világpiac. Ennek következtében nem voltak kidolgozott elképzelések, milyen lehetőségeket kínál Magyarország a korszerű, versenyképes működésbe közvetlenül bekapcsolódni nem tudó cégeknek, embereknek.
 

Második csapás: belebotlottunk az államadósságba


A kilencvenes években az adósságterhek kamatai éves átlagban a nemzeti termék 7 százalékát tették ki Magyarországon. Ezt az adósságot a privatizáció csúcsra járatásával, a lakossági fogyasztás visszafogásával, majd a fegyelmezett költségvetési politika kialakításával 2001-re sikerült lefaragni, azonban ez sajnos nem tartott sokáig – a válság előtt már újra ott voltunk, mint közvetlenül a Bokros-csomag után. 

Miért nem zárkóztunk fel Nyugat-Európához?


Az államadósság egy része Kádár hitele, azonban nem úszhatjuk meg ennyivel. A magyar állam 1992 és 1994 között, illetve 2002 és 2007 között is többet költött, mint amennyi bevételeiből a hitelek törlesztése után maradt.

Ezek közül az első korszakot még a rendszerváltás káoszához köthetjük. A 80-as évek végén és 90-es évek első felében valós kontroll nélkül működött, és akkori áron több mint 500 milliárd forintos veszteséget halmozott a bankrendszer – ennek körülbelül fele a 90 előtti időszakhoz köthető, másik fele keletkezett a rendszerváltás után. A bankrendszert végül több lépcsőben, állami forrásokból konszolidálták.

A második eladósodás már teljes egészében demokratikus vívmány – egyszerűen többet költött akkor a kormány, mint amennyi bevétele volt.
 

Harmadik csapás: A 2008-as válság – és ami előtte történt


Magyarországon a válság nagyobbat ütött, mint a többieken. A devizahitelek miatt becsődölt a bankrendszer, a vállalkozásokat egyszerre sújtotta a kereslet megcsappanása és a finanszírozás ellehetetlenülése. Az ország finanszírozhatóságának megtartása érdekében az állam rengeteg pénz vont ki a gazdaságból. 2009-ben 6,5 százalékot csökkent a gazdaság teljesítménye.

Azonban nem recesszió évében ragadt be legjobban az ország a többiekhez képest. A hazai és a visegrádi növekedés között a válság előtti évben, 2007-ben volt a legnagyobb a különbség. Szlovákia és Lengyelország szárnyalt, Csehország is robosztusan növekedett, nálunk azonban stagnált a gazdaság. A kétezres évek közepén Magyarország megismételte azt, amit a 80-as években tett: adósságból élt jól – ez pedig egy idő után nagyon szigorúan üt vissza.
 

Mitől ilyen törékeny a gazdaságunk?


Csak pechünk volt? Néhány rossz gazdaságpolitikai döntés miatt maradt el a gazdaság növekedése a többi visegrádi országtól?

Nehéz tárgyilagosnak maradni, ahogy a számokat böngészi, a közelmúlt kirakós darabjait keresi és illeszti össze az ember. Végigéltük ezt a harminc évet, a reményteli várakozást, a válságokat, az illúziók elillanását. A bőrünkön éreztük a naiv tévedések, a megmagyarázhatatlan rossz döntések, az opportunista lépések hatásait. Ott a vívódás, mikor, kinek mit kellett volna máshogy csinálnia? Kódolva volt ez a történet? Vagy megnevezhetőek a nagy melléfogások, gonoszságok és azok elkövetői? Vagy jó volt a szándék és a stratégia, csak pechünk volt? Meg kell válaszolni ezeket a kérdéseket, hogy rendet rakjunk magunkban.

Azonban ezek a válaszok nem adnak magukban megoldást, ha a jövőben el akarjuk kerülni a hasonló megtorpanásokat. Amit a sors ad, azon nehéz változtatni, legyenek azok akár a gazdaság és a politika vastörvényei, emberi mulasztások vagy szerencsétlenségek. Az a kérdés, miben kell magunkat: gondolkozásunkat, intézményeinket megváltoztatnunk, hogy kevésbé legyünk kitéve az elmúlt 30 év megtorpanásait okozó veszélyeknek.

Forrás: Portfolio