Csongrád Megyei Iparszövetség

Szakképzési ámokfutás 4.0

Ha visszatekintünk az elmúlt 30 év szakképzés politikáját meghatározó kormányzati stratégiai anyagokra, a kormány által elfogadott szakképzés 4.0 koncepció, illetve az erre épülő szakképzési törvénytervezet tartalmát tekintve méltán kiérdemli a szakképzési ámokfutás 4.0 meghatározást.

Az elmúlt másfél év során számos helyen kifejtettük szakmai véleményünket, megoldási javaslatainkat a magyar szakképzés válságának kezelésére. Érdemi szakmai vitára azonban nem nyílt lehetőség, de még az önkorrekció legkisebb jelét sem tapasztaltuk. A „szakképzés centralizációs” törvénycsomag elfogadásának küszöbén már abból a célból fogalmazzuk meg gondolatainkat, hogy jelezzük: volt szakmai visszajelzés, figyelmeztetés a káosz elkerülése érdekében. Ami elszomorító, hogy a szakképzés területe az elmúlt években veszítette el szakpolitikai jellegét. Már nem szakmáról beszélünk, hanem egy olyan hatalmi-politikai gépezetről, amely „pitbuldózer” módjára kisajátítja, maga alá gyűri a teljes intézményrendszert. 

Már a szakképzés 4.0 kormányzati stratégia kapcsán kifejtettük: az alapvető gond az, hogy megkerüli a szakképzés alapproblémáit (tankötelezettség, szegregáció, funkcionális analfabétizmus, korai iskolaelhagyók), azt a paradigmaváltást, amely a hétköznapi valóság és a tudás alapú társadalom kihívásaira adna adekvát választ. A szómágia, a követhetetlen és zavaros fogalomhasználat az új törvénytervezeten is végigvonul. Példaként említhető, hogy a 2011-es stratégia a korábbi német duális rendszert tekintette mintaértékűnek, a 2019-es anyag már az osztrák szakképzési modellt, holott az osztrák képzési rendszer jellemzője egy olyan együttműködési keretrendszer, amely a szociális partnerségre épül. Ez nálunk mindennek mondható, csak együttműködési modellnek nem, mivel nálunk létrehoztak egy olyan mamuttestületet, a SZIT-et, amely bábszínházként csak legitimálja a torkán lenyomott döntéseket. 

A parlamentben megszűnt a korábbi jó gyakorlat, hogy a szakképzést érintő kérdésekben az ellenzéki és kormánypártok mindig konszenzusra jutottak. Megszűnt a szakmai viták rendszere, nincs társadalmi párbeszéd, közmegegyezés, nem szempont a pedagógusok megnyerése, inkább a megfélemlítésük, valamint a munkaköri leírások tervezett bevezetésével egyfajta „gondolatrendőrség” felállítása, a munkajogviszony váltásukkal és „kivásárlásukkal” a kiszolgáltatottá tételük. 

A kommunikáció arról szól, hogy már látszanak a siker kézzelfogható jelei, mivel a szakképzési beiskolázások tekintetében elmozdulás történt. Az erőltetett sikerpropaganda tetten érhető az MKIK elnökének nyilatkozataiban, amikor is szenzációéhesen beharangozta, hogy az idén többen jelentkeztek a szakgimnáziumokba, mint a gimnáziumokba, illetve hogy az ősszel megrendezésre kerülő szakmák világbajnokságán a magyar versenyzők 12 érmet szereztek. A baj az, hogy egyik állítás sem állta meg a helyét, mivel nem jelentkeztek többen szakgimnáziumokba, és a 12 érem helyett csak egy érmet szereztek (legfeljebb 11 kiválósági plakettet). De az események sodrásában szemtanúi lehetünk az MKIK szakképzési mélyrepülésének is, mivel a szakképzési közjogi feladatai szemlátomást csökkenek vagy kiüresednek. A duális képzés lényegét jelentő tanulószerződéses rendszer megroppanni látszik, mivel az elmúlt 2 évben a szerződések száma nagyságrendileg ötezerrel csökkent, és az új törvényi szabályozás értelmében az alapozó képzés bevezetésével további több ezres szerződésszám-csökkenés prognosztizálható. 

Az MKIK szakképzési teljesítménye leginkább a hivatalos szakképzési irányvonal népszerűsítésére irányul. A területi kamarák szintjén érzékelhető az MKIK szakképzési térvesztése, annak ellenére, hogy a végeken komoly erőfeszítéseket tesznek. Az érkező állami milliárdokból a kamarai szakképzési rendszert folyamatosan feltőkésítik, és a pénzköltés komfortzónán belül tartja a kamarai hálózatot, annak ellenére, hogy az egész rendszer lejtmenetbe került.

Úgy látszik, hogy végérvényesen bebizonyosodott: a centralizációs követelmények a szakképzésben is az axiomatikus elvárások szintjére emelkedtek, amelynek nem szakmai indokai, hanem elsősorban hatalom- és irányítástechnikai megfontolásai vannak. A szakmák mennyiségének csökkentése egy olyan számháborúként indult, aminek már a kiinduló adatai is tévesek voltak. Az állam által elismert szakképesítések racionalizálásának, egyes speciális képzések iskolarendszerben tartásának megvan a létjogosultsága, azonban jelenleg pusztán egy a munkaerőpiac szempontjait figyelmen kívül hagyó átalakításnak vagyunk tanúi, ami sem a rugalmasabb reagálást, sem az igények kielégítését nem szolgálja hatékonyabban. Legfeljebb a felnőttképzés ellehetetlenítésével több tanulót lehet majd az iskolarendszerű szakképzésbe bekényszeríteni. E szakképzési ámokfutás ezres nagyságrendben semmiz ki magyar kisvállalkozókat, tízezres nagyságrendben épít le munkavállalói jogokat, és százezres nagyságrendben csökkenti elsősorban a perifériákon élő és hátrányos helyzetű magyar emberek képzéshez való hozzáférését és munkaerőpiaci esélyeit. 

A szakképzési centrumokban duális irányítást hoztak létre, a főigazgatók mellé kancellárokat neveztek ki, versengő, egymást figyelő ellenőrző rendszert kreálva, amely kontraproduktív. Ráadásul egyszerre erőszakolták meg a hatályos államháztartási, köznevelési, szakképzési szabályrendszert, a működőképességet és a szakma elfogadott szabályait. Míg a magyar állam hat évig küzdött a korábban gazdasági társaságokba kiszervezett tanműhely-infrastruktúra iskolákba történő visszamentéséért, addig az újfent létrejön, csak ágazati képző központ néven reinkarnálva úgy, hogy az érintett KKV-k a fejüket fogják a teljesíthetetlen követelményeket látva. A köznevelés rendszeréről erőltetetten és kétes szabályozási eszközökkel lemetszett iskolarendszerű szakképzés és a rugalmasságot, gyors reagálást és az egyedi igényeket is megjeleníteni hivatott felnőttképzés egy központból irányított, öszvér megoldással történő összegyúrása torzszülötté, egyben helyi kiskirályságokká változtatja a jobb sorsra érdemes szakképzési centrumokat is. 

A leginkább orwelli fordulat a független vizsgaközpontok meghirdetése, melyek valójában egy központból irányítható, kézivezérlésű vizsgarendszert eredményeznek a valóban független vizsgabizottságok felszámolásával. Ennek az új, „hiper” centralizált szakképzési rendszernek már nincs szüksége a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézetre, melynek 2012 óta hivatalként agonizáló, szakmailag az elmúlt években teljesen kiüresített maradványait immár ötfelé szervezik ki. Nincs szükség szakképesítésért felelős miniszterekre sem, hiszen a szakágazatok miért is szólnának bele az egyes speciális szakterületek tartalmi követelményeibe, ha az egy mindentudó központból is meghatározható. Nem fér bele a privilegizált rendszerbe a szakképzési szakértők, vizsgabizottsági elnökök, tagok és a felnőttképzési szakértők rendszere sem. Nem kell a tudásmegosztás, a transzparencia, megoldják azt a kézivezérelhető, direkt irányítható, közalkalmazotti védettségüktől megfosztott saját alkalmazottak. Pedig nem olyan gazdag ez az ország, hogy kidobhassa több száz szervezet, több ezer szakember tudását, tapasztalatát csak azért, hogy egy szűk kör kezébe adja a döntések és a forráselosztás princípiumát. 

Összegezve megállapítható, hogy nincs mire várni, hisze a szemünk láttára kifosztják, tönkreteszik, csatatérré változtatják a magyar szakképzést, és a trafik mutyi szintjére züllesztik le azt, ami elsősorban az elmúlt 2-3 évben állt erre a pályára. Ezért el kell kezdenünk a kormányzati ciklusokon átívelő szakképzési platform életre hívását, és ezt követően a „Szakképzési újratervezés 5.0” szakpolitikai szintézis elkészítését. Itt a legfőbb ideje, hogy a szakma visszavegye a magyar szakképzés sorsának alakítását, és itt a legfőbb ideje, hogy kiszabadítsuk a túszul ejtett szakképzést az ámokfutók szorításából. Palotás József, az NSZFH korábbi főigazgatója Dr. Szilágyi János, az MKIK volt képzési igazgatója 

Forrás: Népszava