Csongrád Megyei Iparszövetség

Borzalmas hatása lenne a magyar EU-kilépésnek, a britek pedig akár vissza is léphetnek

Sok kicsi ország egyedül nem képes arra, hogy felvegye a versenyt az Egyesült Államokkal és Kínával, ezért a szorosabb európai integráció felé kell elmozdulni, de a föderális Európa még egy emberöltő távlatában sem reális – hangsúlyozta a Portfolio 20 éves kitekintő interjúsorozatának újabb felvonásában Darvas Zsolt. A világhírű brüsszeli Bruegel Intézet vezető kutatója és a Corvinus Egyetem munkatársa szerint 2040-re már szinte az összes uniós tagország az eurózóna tagja lehet, és akár újra visszaléphetnek az EU-ba a britek is. Ha viszont Magyarország kilépne az EU-ból, akkor a Huxitnek súlyos gazdasági következményei lennének: „az ide települt vállalatok jelentős részének elvándorlásával járna, komoly gazdasági visszaesést és munkanélküliség emelkedést okozva”. Darvas számos témában megosztotta gondolatait és kutatási tapasztalatait, így az olasz gazdaság szenvedéséről, a kereskedelmi háború kifutásáról, a kelet-közép-európai felzárkózás lehetőségeiről és arról is, hogy személy szerint mit tart a legsúlyosabb világszintű problémának.

Portfolio: Évek óta ádáz vita dúl uniós vezetői szinten is arról, hogy az európai nemzetállamokat kell-e megőrizni és erősíteni, vagy a föredális berendezkedés felé kell-e elmozdulni. Te milyen utat látsz járhatónak az EU számára?

Darvas Zsolt: A személyes szakmai véleményem szerint – ami történelmi és politikai tényezőkből táplálkozik – a föderális Európa felé kellene elmozdulni, ezt támogatom, de sajnos szkeptikus vagyok az esélyeket illetően. A tavaly májusi EP-választáson azt láttuk, hogy az EU-szkeptikus pártok némileg megerősödtek, de nem annyira, mint azt sokan várták. A választási eredményben sok társadalmi, politikai folyamat közrejátszott.

Olaszországban például akkor még olyan kormány volt hatalmon, amelyik egy szélsőjobbos és egy szélsőbalos pártból állt. Annyi volt bennük a közös, hogy mindkét párt az uralkodó politikai elittel szembeni elégedetlenségét fejezte ki, ami nagyon sok dologban gyökerezik, de ezeknek nagyon fontos része közgazdasági. Nevezetesen az, hogy

Olaszországban az egy főre jutó jövedelem 30 évvel ezelőtt ugyanannyi volt, mint Németországban, de ez az olló mára kb. 25 százalékosra tágult, ráadásul Olaszországon belül is fokozódtak a jövedelmi egyenlőtlenségek.

A középosztálynak és az alattuk lévőknek nominálisan is csökkent a jövedelmük. Mindez összefügg azzal, hogy az olasz termelékenységnövekedés minimális, az aggregált teljes gazdasági növekedés pedig csaknem a legkisebb volt az elmúlt három évtizedben az EU országok között. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem csak az euróval függ össze, hiszen már a csatlakozás előtti egy-két évtizedben is rendkívül gyengén teljesített az olasz gazdaság.


És ez az egyre nyíló olló hova vezethet? Mit akarnak az olaszok?

Ha az emberek azt látják, hogy folyamatosan romlik az életszínvonaluk, miközben a szomszéd országokban javul, és a munkanélküliség magas, a fiatalok munkanélküliségi rátája pedig még most is elképesztően magas, akkor ez egy olyan gazdasági tényező, ami változásért kiált. Azok a balközép és jobbközép pártok, amelyek az elmúlt 30 évben Olaszországot kormányozták, sajnos ki kell mondani, hogy nem tudtak megoldást találni erre a problémára.

Emellett a bevándorlás is valamelyest szerepet játszott a májusi eredményekben, de úgy gondolom, hogy ez inkább csak érzelmi tényező volt és a sajtó által felkapott ügy volt. Ha ugyanis megnézzük, hogy hány menedékkérő érkezett Olaszországba az elmúlt 4-5 évben, ez 400-500 ezres nagyságrendű, míg Németországba 2 millióan érkeztek. Egy főre vetítve pedig nagyon sok országba többen érkeztek, mint Olaszországba.

Az, hogy egyes politikai pártok és a média kifejezetten rájátszott arra, hogy menekültek érkeznek Olaszországba, és általában sok európai nemzet menekültellenes, valószínűleg közrejátszott abban, hogy Salvini Északi Ligája nagymértékben megerősödött. De ez sokkal kisebb probléma, mint az a hosszú távú probléma, ami Olaszország gazdasági visszaeséséhez vezetett. Nyilván más országokban is lehet találni olyan okokat, fontos tényezőket, amelyek ahhoz vezettek, hogy ezek az Európa-kritikus pártok jelentősen megerősödtek.

Ebből a jelenségből lehet-e arra következtetni, hogy valójában mit is akarnak az emberek az EU jövőjét illetően?

Ezekből az eredményekből azért nagyon nehéz következtetést levonni arra, hogy az emberek mit is akarnak. Vajon a föderális Európa elleni szavazásként kell ezt érteni, a nemzeti kormányok megerősödése iránti igényként, vagy valami egész másként? Olaszországban egész másra kell gondolni, mert az, hogy 30 éve alig van termelékenységnövekedés, és a jövedelmek visszaesnek, nem az EU integrációjának a következménye. Az EP-ben továbbra is a középpártok, az Európai Néppárt, a szociáldemokraták, a liberálisok, illetve a zöldek alkotják a többséget. Az ő esetükben is nehéz megítélni, hogy a szavazók mire is gondoltak az integráció elmélyítését illetően, amikor rájuk szavaztak. Kivéve talán a liberálisokat, akik az EU integrációját szeretnék előmozdítani.

Azt a következtetést mindenképpen levonom, hogy nem lehet úgy értelmezni a parlamenti választások eredményét és az EU-szkeptikus pártok előretörését, hogy jelentős tömeg az EU-ban ne akarná a szorosabb integrációt.

Közgazdászként átgondolva a történelmi, politikai folyamatokat, a szorosabb integráció híve vagyok.

20 éves a Portfolio, amit mi nem tortával és konfettivel, és nem is visszatekintéssel ünnepelünk. Inkább a következő 20 évünket kutatjuk és arra vagyunk kíváncsiak, milyen lesz a világ 2040-ben. Húsz, saját területén kimagasló szakembert kérdeztünk a jövőről, ők beszéltek többek között a következő húsz év gazdaságáról, társadalmáról, oktatásáról, egészségügyéről. Ezeket összegezzük a következő hetekben a Portfolio2040 interjúsorozatban. „Jósolni nehéz, pláne ami a jövőt illeti” mondta Niels Bohr, de hozzátehetjük „praedicere necesse est”. Lássuk, mit mondanak a szakértők! A sorozat eddig megjelent darabjait ide kattintvaérheti el.

Említetted az Olaszországon belüli nagy gazdasági és jövedelmi különbségeket, amelyek egyébként az EU-ban sokfelé megfigyelhetők. Hatalmas különbségek azonosíthatók még egymáshoz közeli régiók között is. Hogyan lehet így egyben tartani egy nagy közösséget?

Olaszországon belül az egyenlőtlenségek már évszázadok óta megfigyelhetők, de az elmúlt években az országon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek megnőttek. Valóban megdöbbentő, hogy mekkora különbségek vannak az északi, déli és középső régió között az élet számtalan területén. Sokat beszélgetek olasz kollégákkal, és mindenki fel tudja sorolni, hogy mik lehetnek ennek az okai és következményei, és azt is tudják mit kellene tenni, például visszaszorítani délen a korrupciót, hatékonyabban működtetni az önkormányzatokat, feljavítani az oktatást, kedvezőbb körülményeket teremteni a befektetéseknek és a munkavállalásnak, de arra, hogy hogyan lehetne ezeket a célokat elérni, nagyon nehéz bármi értelmeset mondani.

Visszatérve az Európára vonatkozó kérdésre, valóban jelentős területi egyenlőtlenségek vannak, viszont az a jó hír, hogy a keleti régióban, ahol a viszonylag szegény régiók vannak, összességében folytatódik a felzárkózás, igaz néhol sajnos nagyon lassan. Magyarországon, Lengyelországban, Bulgáriában és Romániában is vannak olyan speciálisan hátrányos helyzetű régiók, amelyek nem nagyon zárkóznak fel.

AMI VISZONT JÓ HÍR, HOGY EZEKNÉL AZ ORSZÁG EGÉSZE ZÁRKÓZIK FEL, ÍGY AZ EZEKBEN AZ ORSZÁGOKBAN ÉLŐ EMBEREK LEGALÁBB ÁT TUDNAK TELEPÜLNI OLYAN HELYEKRE, AHOL SOKKAL JOBB A PERSPEKTÍVA.

Az EU-n belül pedig a belső vándorlás sokkal nagyobb lehetőséget ad a jobb életre azoknak, akik a saját helyükön nem találják meg a számításukat.

A 2008-as válság kitörésekor sokan azt vetítették előre, hogy Kelet-Közép-Európa nemcsak nagyon megszenvedi ezt, hanem utána nem is fog erőre kapni. Az előbbi bekövetkezett, az utóbbi viszont nem, mert a válság elhúzódó hatása után az elmúlt években mindegyik ország erőre kapott.

És mi következhet ebből az előttünk álló évtizedekben?

Az EU egészére vonatkozóan ez azért jó hír, mert legalábbis az országok közötti egyenlőtlenségek már elkezdtek csökkenni, és

bármilyen előrejelzést nézek, várhatóan még sok éven, akár évtizedeken át is ez folytatódhat. Tehát a jövedelmi különbségek az EU-n belül várhatóan továbbra is csökkenni fognak.

A statisztikai hivatalok általában egyes országokra számítanak jövedelmi egyenlőtlenségeket, az EU egészére sajnos nem. Én ezt megtettem, és a jelenlegi 28 országot tekintve a számításaim azt mutatják, hogy ’89-től a 90-es évek közepéig markánsan növekedtek a jövedelmi egyenlőtlenségek, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a korábbi szocialista országokban nagymértékű visszaesés volt ’89 után. 1995-től 2008-ig minden évben csökkent ezen 28 ország együttesén belül a jövedelmi egyenlőtlenség. A válság után ez megtorpant, szinten maradtak az értékek, főleg azért, mert egyes déli országok nagymértékben visszaestek, és a közép-európai országok sem teljesítettek túl jól néhány évig. 2014-2015 óta ismét csökkenésnek indultak a különbségek. Van rá esély, hogy ez tovább fog folytatódni.

Ennek a fő oka az, hogy a közép-európai országok gazdasági felzárkózása újra beindult, hiszen a nyugati országokhoz képest jóval alacsonyabb jövedelmi helyzetű emberek élnek, és Magyarországon is látjuk, hogy a bérek nagy sebességgel nőnek. A forint leértékelődése most valamennyit elvesz ebből, de összességében ha megnézzük a magyar bérek alakulását euróban az elmúlt öt évben, jelentős növekedés következett be. Bulgáriában még gyorsabb a béremelkedés, de a legtöbb térségbeli országban viszonylag gyors volt a növekedés. Ez a hajtóereje a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkenésének.


Milyen lehetőségeket, illetve kihívásokat ad a közösség számára, ha folytatódik ez a jövedelmi konvergencia?

Míg a kelet-közép-európai régióról viszonylag pozitívan beszéltem, Olaszországról nem igazán. Görögországról sem szabad elfeledkezni, ahol drasztikus volt a gazdasági visszaesés, a GDP-jének a negyede elment, a foglalkoztatás 20 százalékkal csökkent. Portugália és Spanyolország valamelyest kikecmergett a válságból, elkezdtek nőni, de majd az idő fogja megmutatni, hogy mennyire tudnak stabil növekedési pályára állni.

Azonban a közép-kelet-európai régió hosszú távú felzárkózását sem tekinthetjük adottnak, az elmúlt években beindult, és az előrejelzések alapján várhatóan ez folytatódik, de ahhoz, hogy számottevően megközelítsük Nyugat-Európát, nagyon komoly változásokra lesz szükség.

Még most is az egyik fő motorja a közép-európai felzárkózásnak a nagy nemzetközi cégek gyártósorainak az idetelepítése, hiszen még mindig vonzó alternatívát tudunk nekik adni, a munkaerő még mindig sokkal olcsóbb, ráadásul nem is a munkaerő költsége az egyik legfontosabb tényező. A legnagyobb állami támogatást adjuk minden új külföldi beruházónak, adómentességet, amit az EU szabályai csak lehetővé tesznek. De ez nem tarthat örökké.

HOVÁ JUTHAT 20 ÉVES TÁVON MAGYARORSZÁG?

Mi kell akkor a valódi, tartós felzárkózáshoz?

Ha valóban fel akarunk zárkózni, vagy legalábbis meg akarjuk közelíteni Nyugat-Európát, akkor mindenképpen át kell állni a magasabb hozzáadott értékű termelésre és szolgáltatások nyújtására.

A csapból is az innováció folyik, ebben a tekintetben vannak pozitív jelek, vannak olyan sikeres magyar vállalkozások, amelyek nemzetközi mércével is sikert tudtak elérni. De semmiképpen sem mondhatjuk el azt, hogy a most elindult magyar folyamat örökké folytatódni fog.

Hiszen amíg az egy főre jutó jövedelem vásárlóerő-paritáson mérve a nyugati érték fele körül van, addig viszonylag könnyű felzárkózni. De ha már eljutunk 70-80 százalékig, ez nehezebb lesz. Az a modell, hogy gyártósorokat üzemeltetünk Magyarországon, nem lesz elég arra, hogy magasabb fejlettségi szintről még magasabb fejlettségi szintre lökjön minket.

20 év alatt hová tud eljutni Magyarország ezzel az adottsággal és termelési függvénnyel?

Az teljesen nyilvánvaló, hogy a gazdaságpolitika alkalmazkodni fog. Amíg jól megy a szekér, addig nincs túl nagy kényszer a változtatásokra. Azt a problémát mindenki megértette, hogy az a modell, ami a nyugathoz képest 50 százalékos fejlettségnél működik, egy magasabb fejlettségi szinten nem fog működni. A kérdés az, hogy amikor majd ez a modell a kifulladás jeleit mutatja, hogyan lehet rajtra változtatni. Ez egy endogén folyamat, ahogy ez elkezd kifulladni, remélhetőleg gazdaságpolitikai válaszok fognak erre érkezni, és ha ezek jó válaszok lesznek, akkor van esély arra, hogy folytatódjon a felzárkózás. Ha nem, akkor stagnálás fog bekövetkezni.

Egy másik fontos tényező a rendkívül kedvezőtlen demográfiai kilátás. Bár a magyar kormány számos intézkedést vezetett be a gyerekvállalás ösztönzésére, eddig sajnos ennek nem mutatkozik hatása a születések számában. Emellett hozzáteszem, hogy az egészségügyi rendszer problémái miatt Magyarországon az egyik legmagasabb az ezer főre vetített elkerülhető halálozások száma – azaz az olyan halálozások száma, amely elkerülhető lett volna jobb megelőzéssel vagy megfelelő orvosi kezeléssel. Remélhetőleg ezen lesújtó eredmény javulni fog, amely azonban tovább emelné az idősek arányát a munkaképes korúakhoz viszonyítva, hiszen bár gyerekeket és fiatalokat is súlyt ez a borzalmas végzet, de többségében az 50 év feletti korosztályt.

Azonban nemcsak Magyarországon, hanem a legtöbb EU-s országban is a termékenység alacsony aránya drasztikus népességcsökkenéshez fog vezetni, hacsak nem engednek be nagyobb mértékben bevándorlókat. Márpedig ha csökken a népesség, annak nagyon sok következménye lesz. Egyfelől a munkaerő hiánya tovább fog nőni, másrészt az idősek aránya nagymértékben megnő a dolgozók arányához képest. Harmadrészt egyes települések és állami infrastruktúrák nem lesznek fenntarthatók. Vonat, Volánbusz, iskolák, gyógyszertárak 10 millió emberre vannak méretezve, és ha ez a népesség csökken 1-2 millióval, akkor ezt nem lehet fenntartani. Japánban még drasztikusabban zajlik ez a folyamat, és ott egyes településeket teljesen kiürítenek, mert nem tudják fenntartani az orvosi ellátást meg az iskolát, ha csak pár ember él ott.

Tehát a demográfia is egy óriási kihívás, és ez is alááshatja a hosszú távú gazdasági felzárkózást.

Ha nagymértékben csökken a munkaerő aránya a teljes népességen belül, és az idősek aránya nagymértékben nő, akkor nem fogunk tudni annyit termelni egy főre vetítve, hogy ez a felzárkózás folytatódhasson.

A gazdasági felzárkózás milyen kereteket biztosít arra, hogy az európai integrációban előrehaladjunk?

Nem hiszem, önmagában a felzárkózás folyamata segíti az integrációt. Jó időkben, amikor a gazdaság szépen nő, politikai tényezők dominálnak, nagyobb előrelépések inkább súlyos gazdasági válságok idején történnek.

A kívánatos egy szorosabb kooperáció lenne az európai nemzetállamok között. Nem mondom azt, hogy föderalizmus, bár én ezt támogatnám, csak ennek annyira minimális esélyét látom.

Miért lenne kívánatos a szorosabb nemzetállami együttműködés?

Elsősorban azért, mert a legtöbb EU-s ország viszonylag kisméretű, és a globális kihívások egyre komolyabbak lesznek. Látjuk Kína és a távol-keleti országok felemelkedését, erősödését, az ő protekcionista tevékenységeiket. Jelenleg még inkább a gazdasági hatalmuk erősödik, de előbb-utóbb valószínűleg a geopolitikai hatalmat is igyekeznek majd erősíteni. Az USA egyre inkább befelé forduló lett Donald Trump elnökké választása óta. Részben populista érvek alapján igyekszik az USA nemzeti érdekeit erősíteni, megvédeni.

MEGGYŐZŐDÉSEM, HOGY AZ A KERESKEDELMI HÁBORÚ, AMI JELENLEG FOLYAMATBAN VAN, ELSŐSORBAN TRUMP ELNÖK MIATT, NEM FOGJA TUDNI MEGFORDÍTANI AZOKAT A FOLYAMATOKAT, AMELYEK MIATT LÉTREJÖTT.

Miért indult el a kereskedelmi háború?

A külkereskedelemmel szembeni bizalmatlanság azért a Trump előtti időszakban is kialakult számos amerikai politikus és állampolgár szemében. Az egyik fő oka ennek az importált termékek által keltett verseny és az emiatt visszaszoruló hazai termelés – pontosabban úgy lenne helyesebb mondani, hogy átalakuló termelés, mert sok helyen az import miatt visszaszorult termelést más váltotta fel. De vannak olyan amerikai régiók, ahol például az autóipari termelés teljesen leépült. Helyette importálnak autókat, alkatrészeket meg sok egyebet. Ha nagy vámokat vezetnek be, az nem fogja tudni visszahozni ezt a termelést. Ideiglenesen nyilván tudja lassítani azt a folyamatot, hogy például a feldolgozóipar részaránya és az ott foglalkoztatottak száma csökkenjen, de érdemi hatást úgysem tud rá gyakorolni. A vámok bevezetése az amerikai fogyasztóknak és vállalatoknak is komolyabb problémákat okoz.

Látjuk, hogy Trump a Twitteren nagy harsonával bejelent valami nagy vámot a kínai termékekre, ami után rögtön beindul a vállalatok lobbija és ennek hatására a vámokat enyhíti az elnök, vagy visszavonja, illetve csökkenti azokat, vagy elnyújtja a hatályba lépésüket. Ennek az az oka, hogy a megemelt vámok olyan mértékben sújtanák az USA-ban lévő vállalatokat, hogy kénytelen beismerni azt, hogy nem lehet ilyen mértékű vámokat és korlátozásokat bevezetni, hiszen ez az ottani vállalkozások termeléscsökkenéséhez is vezethet. A 2020 januárjában megkötött „első fázisú” amerikai-kínai kereskedelmi megállapodás is szerintem ezen a felismerésen alapul, hiszen a kínaiak által elfogadott engedmények nem túl jelentősek. Egyébként a megállapodás helyben hagyta a legtöbb vámot.

A vámemelés tehát kárt okoz az amerikai gazdaságnak, de ami még nagyobb kár, hogy az elmúlt évtizedekben kialakult vagy megszilárdult nemzetközi gazdasági, politikai, katonai együttműködéseket Trump igyekszik szétfeszíteni és ezzel meggyengítette az ezekbe vetett bizalmat.

Ez azért rendkívül káros, mert nagy bizonytalanságot okoz abban, hogy a világ globális vezetői hogyan fognak ezután együttműködni. Nem beszélve arról, hogy kiléptette az USA-t a párizsi klímaegyezményből, holott az USA az egyik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó összességében, egy főre vetítve meg pláne. A klíma pedig egy globális közjószág, ha bármely nagy ország tönkreteszi a Föld klímáját, az nemcsak azt a nagy országot fogja érinteni, hanem az egész világot, és milliók életkörülményeit teszi majd lehetetlenné, amely nagy népvándorlást is okoz majd.

Mindez milyen módon hat vissza az EU-ra, és milyen ösztönző rendszereket indíthat be?

Eddig az EU meglehetősen egységes volt, egységes álláspontot alakított ki az USA-val szemben, de ugyanígy megnevezhetjük a Brexitet is, hogy a 27 tagállam egységes, egymást támogató, segítő hozzáállással állt hozzá a Brexit-tárgyalásokhoz.

Ez nagyon jó és megnyugtató eredmény az EU jövője szempontjából is, hiszen azt jelzi, hogy ha nagy baj van, és tényleg jól látszik a nagy baj, akkor félre tudják tenni a tagállamok az érdek ellentéteket és a külvilág felé egységes álláspontot képviselnek.

És ez minden kihívás kapcsán elegendő?

Sok kicsi ország egyedül nem képes arra, hogy felvegye a versenyt az USA-val és Kínával, a két szuperhatalommal. Az európai kontinens csakis együtt lehet képes arra, hogy a versenyben helyt álljon, és egy olyan komoly nemzetközi tényezővé váljon, amely nemcsak követi azt, amit Kína és az USA egymás között letárgyal és indítványoz, hanem képes arra, hogy irányt mutasson és a saját érdekeit, céljait is figyelembe vegye.

Az egyes nemzetállamok erre nem képesek, az EU a mérete folytán képes.

A másik, amit szintén rendkívül fontosnak tartok, az európai közös piac, amely már elég hosszú ideje létezik. Ez egy rendkívül nagy lehetőség minden ország számára, hiszen a közös piac azt jelenti, hogy bármiféle korlátok, adminisztratív ellenőrzések nélkül lehet egymással kereskedelmi tevékenységet folytatni. Látjuk, hogy a Brexittel kapcsolatban milyen nagy aggodalom, hogy mi lesz, ha határt kell vonni a brit csatorna északi és déli része között, az összes átmenő teherautót ellenőrizni, hogy megfelelnek-e az előírásoknak. Hiszen csak olyan terméket lehet az EU-ba importálni, amely megfelel a biztonsági, higiéniai és mindenfajta egyéb feltételeknek.

A közös piaci szabályozás minden tagország jogrendjében benne van, és ha sokszor szidják is az EU-t, hogy milyen bürokratikus meg túlszabályozott az európai jogrend, mégiscsak ezek a szabályok biztosítják azt, hogy ha valaki Magyarországon gyárt egy gyerekjátékot, azt viheti Franciaországba, illetve ha Dániából tejet vásárolunk, akkor bízhatunk abban, hogy annak a minősége tökéletes, és nem kell attól félni, hogy nem felel meg az előírásoknak.

A közös piac az egyik legfontosabb velejárója az EU-nak, és ez akkor tud jól működni, ha egy jól szabályozott keretrendszeren belül működik.

Márpedig ezt akkor tudjuk jól létrehozni, ha van egy olyan központi szabályozó hatóság, Európai Bizottság, az Európai Parlamenttel az Európai Tanáccsal együtt, amely képes a közös piacot szabályozni.

MIK AZ EU LEGNAGYOBB VÍVMÁNYÁNAK KILÁTÁSAI?

Hogyan áll most az EU egyik legfontosabb velejárójának, a közös piacnak a megvalósítása?

A közös piac négy fő szabadságelve a termékek, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása. Az unió elődjénél az első a tőkeáramlás szabadsága volt, és ez lényegében fennáll a világ minden országával szemben is. Például egy EU-s állampolgár teljesen szabadon fektethet be az USA-ban vagy a világ bármely más részén is. A termékeknél az EU-n belül teljesen lebontották a vám- és nem vámjellegű korlátozásokat, így ezen a területen is már szinte teljesen megvalósult a közös piac. A munkaerőnél is nagyon nagymértékben megvalósult már a szabad áramlás. Vannak persze kisebb problémák még, ami például a kiküldetési irányelv kapcsán is a felszínre jött és a külföldi kiküldetést most valamelyest szigorították, de ez sem fogja érdemben befolyásolni a szabad munkaerő-áramlást.

A FŐ PROBLÉMÁT A SZOLGÁLTATÁSOK TERÜLETÉN LÁTOM. OTT UGYANIS SAJNOS MÉG ELÉG TÁVOL ÁLLUNK A KÖZÖS PIAC MEGVALÓSÍTÁSÁTÓL.

A 28 országnak 28 egyéni szabályozása van, tehát ha egy vállalat határon átnyúló szolgáltatást szeretne nyújtani, az nagyon sokszor komoly probléma. Láttam olyan statisztikát, hogy a közbeszerzési ajánlatoknak mindössze a 3 százaléka érkezik más országból. Minden más tekintetben sokkal nagyobb az integráció, mint az állami közbeszerzéseknél, ami viszont nagyon nagy arányt tesz ki az egyes országok közbeszerzési piacain. Ez is arra utal, hogy még nagyon messze vagyunk attól, hogy azt mondhassuk, hogy a közös piac megfelelően működik. Nagyon sok licensz-szel kapcsolatos probléma van: ügyvédek, jogászok, építészek jogosultságai. Ők nem tudnak átmenni másik országba tevékenységet végezni, mert akkor újra vizsgát kell tenniük, újra engedélyt kell szerezniük.

Mindezek alapján mit gondolsz, húszéves távon, 2040-re ki tud teljesedni a közös piac?

A szolgáltatásoknál sajnos nagyon pesszimista vagyok, mert ahhoz, hogy ez gyorsabban tudjon előrehaladni, az országoknak meg kellene állapodniuk. Közös akarat kellene ahhoz, hogy ez megtörténjen. De nagyon sok országban úgy tekintenek a saját kis nemzeti szolgáltatóikra, mint olyan vállalatokra vagy olyan piacra, amit védeni kell akár más uniós országgal szemben is. Nemcsak Magyarországra gondolok, ez ugyanúgy igaz a németekre, franciákra is. Nem véletlen, hogy a közös piaci törvénynél a ’80-as évek közepe óta nem sikerült érdemi előrehaladást elérni.

Amiatt vagyok alapvetően szkeptikus, hogy el tudunk-e mozdulni a föderális Európa felé, mert az EU egy olyan formáció, amelyben a nemzetállamok nagyon erős jogokat tartottak meg maguknak.

28 – ha a britek kilépnek, 27 – tagország ugyanis nagyon sok tekintetben fenntartotta a szuverenitását, és csak néhány területen hoztak létre eddig közös kompetenciákat. A versenyfelügyelet például ilyen és az egyik legsikeresebb európai közös kompetencia.  Közös piacunk van, és ez csak akkor tud működni, ha ezt közösen felügyeljük. Ha 28 ország 28 féleképpen felügyelné a saját piacát, akkor a közös piac nem működne jól. Ezt szerencsére felismerték a tagországok vezetői.

A versenyfelügyelet azért sikeres, mert a tagországok lényegében hozzájárultak ahhoz, hogy egy EU-s intézmény lássa el a piacfelügyelet szerepét. Ugyanez érvényes a folyamatban lévő bankunióra is, ami az euróövezet részére kötelező, az ezen kívüli országok pedig csatlakozhatnak hozzá. A pénzügyi válság megmutatta, hogy mennyire eltérő módon működtek a bankfelügyeleti hatóságok az egyes országokban, és sajnos ki kell mondani, hogy sok országban nem voltak képesek elhárítani azt a veszélyt, hogy a pénzügyi szektor olyan pozíciókat halmozzon fel, ami sok esetben csődhöz és hatalmas veszteséghez vezethet.

Azáltal, hogy ezt egységesítették, egy nagyon nagy lépést tettünk abba az irányba, hogy ezek a pénzügyi sérülékenységek csökkenjenek, és annak a lehetősége, hogy egy olyan válság következik be, ami 2008 után az uniót is, főleg az euróövezetet megrázta, sokkal kevésbé lesz valószínű.

Sajnos nagyon sok másik területre elmondható viszont az, hogy az egyes országok fenntartják a saját kis jogaikat.

Például az, hogy hogyan vizsgáztatják le az autókat, minden országban egyéni döntés. Holott azt mondaná az ember, hogy egymás útjait használjuk, egy közös rendszernek kellene lennie.

Ha nincs nagy válság vagy nyomás, mint például a 2008-as globális gazdasági válság és az ezt követő euroövezeti válság, ami a bankunió megszületéséhez vezetett, akkor sajnos nagyon kicsi az esély arra, hogy egyéb területeken, a szolgáltatásokat illetően komolyabb előrelépés legyen a közös piac beteljesítése irányába.

Azt mondod tehát, hogy mindig a nyomás tudja kikényszeríteni az ugrásokat az európai integrációban. Ez a közös külső határvédelemre és a közös védelmi politikára is igaz lehet?

A válaszhoz fontos tisztázni, hogy az EU alapszerződése nagyon sok tekintetben rögzíti, hogy az uniónak mire van kompetenciája, és mik azok a kompetenciák, amelyek a nemzetállamok keretében maradnak. Mind a határvédelem, mind a honvédelem teljes mértékben nemzeti hatáskörbe tartozik, az EU-nak lényegében nincs hatásköre.

Ahhoz, hogy ebben változás következzen be, az EU alapszerződését kellene módosítani. Erre viszont minimális esély van akár a következő 20 évben is. Hiszen ezt egyrészt csak konszenzussal lehetne módosítani, másrészt nagyon sok országban népszavazás is szükséges ahhoz, hogy ez megvalósuljon, aminek a kimenetele sok esetben kérdéses. Emlékezhetünk rá, hogy az EU alkotmányát például az írek és a franciák is leszavazták.

Az olyan jellegű integrációs lépések, amelyekhez az alapszerződés megváltoztatása kell, lényegében esélytelenek, hacsak nem tör ki egy harmadik világháború. De reméljük, hogy erre nem kerül sor.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy nincs esély arra, hogy az alapszerződést megváltoztassuk, akkor arra sincs esély, hogy egy közös határvédelem alakuljon ki. Az EU csak támogatni tudja a nemzeti hatóságok munkáját. Jó példa erre az, amit a Fontex, a közös határvédelmi ügynökség, a tengereken csinál. Nem ő bírálja el, hogy ki mehet be Spanyolországba vagy Olaszországba, hanem segít a helyi határvédőknek, hogy felügyeljék a határokat. De a végső döntés mindig a nemzeti hatóságoké. A következő, 2021-2027-es uniós költségvetésben sokkal több pénzt szán az EU a Frontex céljaira, nagymértékben nő a személyi állománya és az eszközparkja. Fontos hangsúlyozni, hogy a Frontex emberei alá vannak rendelve az országok határőreinek, őket fogják segíteni.

A közös hadsereg jelenleg utópia. Egyelőre arról van csak szó, hogy egy olyan kutatási alapot hozzunk létre, amelyben közösen lehet hadiipari kutatásokat végezni. Mert a kutatás olyan dolog, amit európai szinten is lehet végezni.

Melyek azok a területek, amelyeken látod az esélyét annak, hogy mélyülhet az integráció?

A környezetvédelem és az energiapolitika terén lehet előrelépés, hiszen a környezet globális, és egyre többen felismerik, hogy az emberi tevekénység eredményeképpen rakétaszerűen növekvő széndioxid és egyéb károsanyag kibocsátás hozzájárul a globális felmelegedéshez. Az EU fontos szereplő globálisan is, de a szén-dioxid-kibocsátásban mindössze a világ kibocsátásának a 10 százalékáért felelős. Mindazonáltal ha az EU-s országok mindegyike elfogadja azt a célkitűzést, hogy 2050-re ne növeljük tovább a légkörben lévő széndioxidot, és ehhez olyan intézkedéseket is teszünk, amelyek a cél eléréséhez vezetnek, akkor ez iránymutató lesz más országok számára is.

Az EU megteheti, hogy példát mutat a saját területén belül, hogy valóban érdemben tesz a klímaváltozás lelassítására, és ezzel egyrészt más országokat is arra sarkallhat, hogy ebben részt vegyenek.

Másrészt az EU azt is megteheti, hogy egyre inkább használja a külkereskedelmi megállapodásokat annak érdekében, hogy a globális klímacélokat elérje.

Ha az EU valamelyik országgal egy szabadkereskedelmi megállapodást köt, akkor ennek van egy nagyon részletes szabályozása a kereskedelemre vonatkozóan, de vannak ún. nem-kereskedelmi záradékok is. Az egyik például az, hogy a társországtól is elvárják azt, hogy a párizsi klímacélokban tett vállalásait teljesítse.

A klímaváltozás hogyan befolyásolja az EU jövőjét?

Én a klímaváltozást, a globális felmelegedést tartom az egyik legsúlyosabb, legakutabb problémának, mert amit ma teszünk, vagy nem teszünk, annak beláthatatlan következményei lehetnek 10, 20, 30 év múlva, és nem elég 20-30 év múlva tenni, mert akkor már késő lesz. Azonnal kell érdemben tenni érte.

Az Európai Bizottság új elnöke, Ursula von der Leyen, szerencsére a saját ötéves megbízatásának a központi kérdésévé tette a klímaváltozás elleni harcot. Ez egy olyan terület, ahol azt várom, hogy fokozódik az országok együttműködése és a közös megoldások megtalálása.


Hogyan lehet áthidalni azokat a különbségeket, amelyek az egyes országok energiamixében vannak?

A szolidaritás itt egy fontos elv. Lengyelországban például a villamos energia 80 százalékát szénerőművek adják, amely egy borzasztóan magas részarány. Nyilvánvaló, hogy ezt nem lehet egyik évről a másikra, de még egy évtized alatt sem helyettesíteni mással. Ez nemcsak egy energiapolitikai kihívás, hogy mivel helyettesíthetik, hanem egy hatalmas társadalmi, gazdasági kérdés is, hiszen több százezer ember dolgozik a szénbányákban, illetve az ahhoz kapcsolódó szolgáltatásokban.

Ha bezárják a szénbányákat, akkor ez egy rendkívül komoly társadalmi, gazdasági kihívás, hogy mi fog történni bányászatban és a kapcsolódó szolgáltatásokban dolgozó emberekkel. A szolidaritás fontos, nevezetesen hogy az unió más tagállamai, amelyek jobb gazdasági helyzetben vannak, segítsék azokat, amelyeknek nehezebb elérni ezt a széndioxit-semlegességet.

Milyen csatornákon keresztül érkezhet ez a szolidaritás?

A közös uniós költségvetés lesz az egyik fő csatorna. Egy másik fő csatorna az Európai Beruházási Bank (EBB) befektetései. Ursula von der Leyen kifejezte azt a célt, hogy az EBB 2025-re úgynevezett zöldbankká váljon, ami azt jelenti, hogy a kihelyezéseknek nagy részének a környezetvédelemhez és a klímaváltozás elleni harchoz kell, hogy kapcsolódjon. Javasolta azt is, hogy állítsanak fel egy új alapot is, amit úgy hívnak, hogy Just Transition Fund, azaz igazságos átmenetet szolgáló alap. Ez egy új kezdeményezés, kifejezetten azon régiók energiapolitikai és társadalmi átalakulását igyekszik segíteni, amelyek súlyosabban érintettek széndioxid-semlegesség elérése céljánál.

BREXIT, HUXIT, ITALEXIT ÉS INTEGRÁCIÓS KILÁTÁSOK

Hogyan fog az EU és az Egyesült Királyság kapcsolatrendszere alakulni a Brexit után?

Bár az Egyesült Királyság január 31-én kilép az EU-ból, nem tartom lehetetlennek, hogy 20 éves időtávon ismét taggá váljanak, mert az EU-nak nagyon sok pozitív haszna volt számukra, és miután kilépnek, ezek a lehetőségek nagymértékben csorbulni fognak.

Nyilván ez attól is függ, hogy milyen kereskedelmi megállapodás születik. Ha az Egyesült Királyság továbbra is szoros gazdasági kapcsolatokat szeretne ápolni az EU-val, akkor ha tetszik nekik, ha nem, a környezetvédelmi, egészségügyi, munkajogi előírásaiknak hasonlóknak kell lenniük, mint az unióé. Ez nagymértékben korlátozni fogja azt, hogy milyen mértékben tudnak önállóan, az uniós keretektől eltérő jogszabályokat alkotni. Márpedig ha nem nagyon tudnak ettől eltérni, és nem tudják kihasználni az unió által kínált lehetőségeket sem, akkor nem tartom kizártnak, hogy 10-15 év múlva valamelyik politikai párt a zászlajára tűzi, hogy lépjenek vissza.

2016-ban nagyon kis többség, a résztvevők kevesebb, mint 52%-a, szavazott a kilépésre a népszavazáson. Lehet, hogy ennél jóval nagyobb többséggel a tagság mellett szavaznak majd pár évtized múlva, ahogyan egyébként egy 1975-ös népszavazáson is a brit szavazók 67 százaléka szavazott az akkori Európai Közösség (amely az EU elődje volt) tagság mellett. Emellett Észak-Írország és Skócia sorsa is kritikus, hiszen ebben a két régióban markánsan az EU tagság mellett szavaztak 2016-ban. A skótok már jelezték, hogy a Brexit miatt új népszavazást szeretnének Nagy-Britanniától való függetlenségükről. Ezt Boris Johnson kormánya jelenleg ellenzi, de ez a kérdés bizonyára napirenden marad.

Mit gondolsz a balkáni térség, a török és ukrán csatlakozás hosszú távú esélyeiről?

Úgy gondolom, hogy a balkáni térség előbb-utóbb az unió tagja lesz. Az ottani országok többsége már egyébként is tagjelölt, vagy közelít ahhoz. A francia vétó ellenére az látszik, hogy van politikai egyetértés arról, hogy ezek az országok idővel tagok lehetnek.

Annak viszont nem látom az esélyét, hogy Ukrajna és Törökország az unió tagja lesz. Ezekkel az országokkal szerintem speciális társulási szerződéseket fog kötni az EU. A kölcsönös előnyöket kihasználva a jelenlegi helyzetnél még szabadabbá lehet tenni a négy szabadságjog egyes elemeinek az érvényesülését. De Ukrajnában katonai kérdés is felmerül, hiszen Oroszország úgy tekint Ukrajnára, hogy az az ő érdekterületébe tartozó ország, Törökország pedig egy nagy ország és kulturálisan olyan mértékben különbözik az EU-s országoktól, hogy hosszú távon sem látom esélyt annak, hogy az EU-ban konszenzus alakuljon ki a török tagság mellett, még akkor sem, ha a mostani autokrata vezetést demokratikus rendszer váltaná fel.

És mit gondolsz az euróövezetről 2040-ig?

Viszonylag optimista vagyok, mert szerintem 2040-re majdnem minden európai uniós ország tag lesz. A svéd tagság a nagy kérdés. Dániának az uniós alapszerződésben rögzített kimaradási joga van, de kíváncsian várom, hogy ha szinte minden ország a tagja lesz, a visegrádiak is csatlakoznak, Bulgária, Románia is, és csak Svédország és Dánia marad ki, akkor a dánok továbbra is fenn fogják-e tartani ezt az álláspontot. Már most is érezhető a dánoknál egy pozitív gondolkodás, hogy például a bankunióhoz csatlakozzanak amellett, hogy fenntartják a dán korona önállóságát. De 10-20 éves távlatban el tudom képzelni, hogy változik a közhangulat.

Az eurózónából kilépést nem várok, bár van némi kockázat a gyenge dél-európai gazdasági teljesítmény miatt.

Ha például Franciaországban Le Pen lenne az elnök, akkor megnő a kockázat, de hasonló beállítottságú politikusok nagy valószínűséggel nem lesznek elnökök, mert Franciaországban mindig kétfordulós a választás, és a második fordulóban a centrumpártok akkor is egymást támogatják, ha nem az ő jelöltjük van. Ha Le Pen és egy szocialista jelölt között kell választani, akkor a konzervatívok is a szocialistákat támogatják. Ha Le Pen és egy konzervatív között, akkor a szocialisták támogatják őket.

Olaszország kritikusabb ebből a szempontból, hiszen jelenleg Salvini és pártja nagyon népszerű. Ők ugyan nyilvánosan mindig az euróövezeti tagság mellett kardoskodtak, de időnként voltak olyan megjegyzések, amelyek egy párhuzamos fizetőeszköz irányába mutattak. Most nem a következő egy évben gondolkodunk, hanem 20 évben, és ez alatt bármikor jöhet egy ilyen politikai erő.

Az olaszoknál elsősorban az fogja meghatározni az eurózónabeli tagság kérdését, hogy sikerül-e az imént már körbejárt folyamatos jövedelmi leszakadást megállítani, illetve megfordítani.

Ha sikerül, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy Olaszország kilépjen az euróövezetből, viszont ha nem sikerül, akkor lehetséges, hogy egy olyan szélsőséges politikai erő kerül hatalomra, amely előbb-utóbb kivezeti Olaszországot nemcsak az euróövezetből, de akár az EU-ból is.

Más országok kapcsán látsz-e kilépési gondolatokat?

Úgy gondolom, hogy még a szélsőséges politikusok is felismerik azt, hogy az uniós, illetve az euróövezeti tagság sok pozitívumot hoz az országoknak, és

AZ EUROÖVEZETBŐL VALÓ KILÉPÉS ÁTMENETI IDŐSZAKA OLYAN KAOTIKUS GAZDASÁGI HELYZETET HOZHAT, AMI – AKÁRMILYEN NÉPSZERŰ IS EGY POLITIKUS – A NÉPSZERŰSÉGÉT TELJES MÉRTÉKBEN ALÁÁSHATJA, EZÁLTAL ELVESZÍTHETI A POLITIKAI HATALMÁT.

Ugyanis ha egy gyengébb gazdasági erejű ország szeretne kilépni, például az olasz, akkor az új olasz líra valószínűleg nagymértékben leértékelődne az euróhoz képest. Erre számítva minden mozdítható vagyont megpróbálnának kivinni Olaszországból még a kilépés előtt, amely viszont pénzügyi és gazdasági összeomláshoz vezetne Olaszországban.

Ennek a fordítottja játszódna le, ha például Németország akarna kilépni: óriási vagyonok áramolnának a német gazdaságba, hogy az új német márka felértékelődéséből profitáljanak, amely nagyon nehezen kezelhető helyzetet jelentene. Emellett egy német kilépés valószínűleg az euróövezet összeomlásához is vezetne, hiszen Németország az euróövezet „szíve”, viszont az euróövezet összeomlása beláthatatlan gazdasági káoszhoz vezetne.

Ha a politikusok szűk látókörű célfüggvényét nézzük, nevezetesen hogy megtarthassák a hatalmukat, és a következő választáson újraválasszák őket, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy bármelyik politikus azt próbálná meg, hogy az adott országot kivezesse az euróövezetből.

És mi a helyzet a nem-eurózóna tagok kilépésével?

Egy nem-euróövezeti tagország esetleges kilépése az EU-ból nem járna ugyan a valutaváltással kapcsolatos azonnali pénzügyi káosszal, de súlyos gazdasági következményekhez vezetne, különösen egy kicsi tagország esetén. Például a magyar gazdaság motorja azon nagy külföldi vállalatok, amelyek ide telepítették a termelésüket. Ezen vállalatok eladásaiknak azonban csak kicsi része származik Magyarországról, döntő részben az EU más országaiba szállítanak.

Egy Huxit ezért az ide települt vállalatok jelentős részének elvándorlásával járna, komoly gazdasági visszaesést és munkanélküliség emelkedést okozva.


Mi lehet ösztönző erő a visegrádi országok euróövezethez való csatlakozásában?

10 éve Magyarország nagyon szeretett volna csatlakozni az euróövezethez, most nem szeretne. Meglátjuk, hogy 10 év múlva mi lesz. A politikai vélemények változnak. De ami ösztönző erő lehet, ha egyre több ország csatlakozik. Bulgária és Horvátország már hivatalosan is bejelentette a csatlakozási kérelmét. Úgy gondolom, hogy öt éven belül Románia is így tesz, ami után még több évig is eltarthat a csatlakozás. De hogy 10 év múlva Bulgária, Horvátország és Románia tag lesz, annak nagy a valószínűsége. Ezáltal egyre kisebb lesz a zónán kívüli kisebbség, és ha a maradék három visegrádi ország közül valamelyik meggondolná, például a politikai folyamatok változása miatt, az a másik kettőre is ösztönzőleg hatna.

Készítettem egy tanulmányt, amelyben arra a következtetésre jutottam, hogy az euróövezeten belül igenis lehet jó gazdasági teljesítményt felmutatni.

Elég csak megnézni a szlovákokat, akik a 2008-as válság után a legtöbb tényezőben felülmúlták Csehországot, Magyarországot és Romániát, amely országoknak lebegő valutája van, és a nagymértékű leértékelés elvileg segítette az ő teljesítményüket. Vagy nézhetjük Bulgáriát, amely még nem tagja az euróövezetnek, de egy rögzített árfolyamot alkalmaz az euróval szemben több mint 20 éve. Az ő gazdasági teljesítményük is, a foglalkoztatottság, az export, a GDP-növekedés sok tekintetben jobb volt, mint a lebegő árfolyamot alkalmazó országoké.

Azt várom, hogy azon kelet-közép-európai országok, amelyek az euróövezet tagjai, illetve a közeljövőben be fognak lépni, jó gazdasági teljesítményt fognak felmutatni. És ha a három kimaradó visegrádi országban azt látja a közvélemény, hogy milyen jól megy a szomszédjainknak, akik beléptek, ez is segíthet abban, hogy a politikusok véleménye megváltozzon.

Most nagyon erősnek tűnik a német-francia együttműködés. Egy 56 éve megkötött szerződést újítottak meg egy évvel ezelőtt. Mit gondolsz 20 éves távon a német-francia tandemről?

Németország és Franciaország együtt az euróövezet gazdasági teljesítményének majdnem 60 százalékát adja. Olyan mértékben domináns ez a két nagy ország, hogy nincs más alternatíva, mint az, hogy ezek támogatása nélkül semmilyen komolyabb reformfolyamat nem fog megvalósulni. A német-francia kapcsolatrendszerben láttunk már hullámvölgyeket, és hullámhegyeket is. Most éppen ismét felívelőben van. A német-francia tengely egyébként mindig is létezett és mindig is lesz, és mindig az európai integráció motorja marad.

A koncentrációs körök elgondolásával, kívánatosságával és valószínűségével kapcsolatban, amely szerint különböző országcsoportok különböző területeken próbálnak különböző politikákat jobban egyeztetni, meglehetősen szkeptikus vagyok.

Nem gondolom, hogy az EU úgy fog fejlődni, hogy lesz egy energiaunió, amelybe csak 16 ország tartozik, és lesz egy bevándorlási unió, amelybe 18 ország tartozik, mellette pedig lesz egy környezetvédelmi, amibe hat ország tartozik. Ha sok ilyen koncentrációs kör lenne, amelyik különböző országokat különböző módon foglalna magába, az magát a rendszert nagyon nehezen tenné menedzselhetővé. Valaki az egyikben benne van, együttműködik, a másikban meg nem, de ennek van visszahatása az első területre. Ez nem lenne egy hatékony rendszer, másrészt az EU közösségi mechanizmusát is alááshatná az, hogy nem európai megoldásokat próbálunk meg találni, hanem kisebb országcsoportok próbálnak megoldást találni egyes problémákra.

Kisebb csoportok így is képződnek különböző érdekek mentén. Például mostanában egyre markánsabban hallatja hangját a visegrádi négyek is. Az ilyen formációk mennyire tudnak markánsak maradni?

Ideiglenes vagy akár hosszabb ideig tartó érdekszövetségek bizonyos célok elérése érdekében mindig is voltak és mindig is lesznek. Ez így normális. Ha egy osztályban van 25 gyerek, abból öt focizni szeret, három kosárlabdázni, négy tollasozni, vannak, akik kidobósat szeretnek, vannak, akik semmit sem sportolnak, inkább olvasgatnak vagy kütyüznek. Bármilyen közösségben, legyen az emberek vagy országok közössége, teljesen érthető, hogy a véleményük bizonyos területeken hasonló, más területeken meg eltér.

Az EU-belüli politikai érdekérvényesítés mindig is így zajlott. Ha egy ország úgy akarja érvényesíteni az érdekét, hogy senki nem támogatja, az valószínűleg elbukik. De ha 4-5 ország összefog, akkor nagyobb eséllyel tudják érvényesíteni az érdeküket. Úgyhogy érdekszövetségek igenis kialakulnak.

Az EU mindig kompromisszumos döntéseket hoz. Ezt lehet kritizálni, hogy a kompromisszumok sajnos soha nem érik el az optimumot, a meghozott intézkedések mindig gyengébbek, mint optimális esetben lennének, de ez is az EU sajátos integrációjából adódik, hogy eddig 28 nemzetállamnak, amelyek sok tekintetben fenntartották a szuverenitásukat, a legtöbb esetben egyhangú döntést kell hoznia, ezáltal kompromisszumkötelezettség van. Egyes országok közösen képviselnek valamilyen álláspontot, például hogy a kohéziós, vagy az agrárpénzeket kevésbé csökkentsék, és együtt jobban tudják érvényesíteni a céljaikat. Lehet, hogy egy ország több érdekközösségben is részt vesz, azaz nem mindig ugyanazokkal mozog együtt.

És ez az érdekek mentén szerveződő együttmozgás elvezethet ahhoz, amit kívánatosnak mondtál, a föderális berendezkedéshez?

Az USA-ban több mint 200 évet vett igénybe, hogy egy jól működő föderális állam kialakuljon. Nem ment egyik napról a másikra. Amikor az amerikai államok a szorosabb kapcsolat mellett döntöttek, akkor még alig voltak állami funkciók. Még ezt követően sok évtizeddel is, a XX. század elején, a föderális költségvetés alig érte el a GDP 3 százalékát. Ahogy épültek fel az állami funkciók, úgy épült ki a föderális állam is.

Az EU ettől teljesen eltérő utat követ, hiszen már megszervezett, fejlett országokról van szó, amelyeknek minden tekintetben megvan a saját működőképessége: van saját hadseregük, oktatásuk, egészségügyük, költségvetésük, amely átlagosan eléri a GDP csaknem felét. Ahhoz, hogy egyes állami funkciók átkerülhessenek egy föderális EU-s szintre, a nemzetállamoknak le kellene mondaniuk a saját nemzeti rendszereikről, amelyek sok esetben különböznek az eltérő történelmi és kulturális hagyományok miatt.

Sokkal nehezebb egy már meglévő nemzetállami struktúrából áttérni egy föderális struktúrába, mint az USA-ban, ahol amikor elfogadták az alkotmányt, szinte még nem is volt állam.

Azért elérhető valami? Kialakulhat tehát a föderális EU?

Nem hiszem, hogy egy emberöltőn belül érdemi elmozdulás történik ebben az irányban.

Forrás: Portfolio.hu