Csongrád Megyei Iparszövetség

A családi cég átadásást sokan összekeverik az örökléssel

Évek óta foglalkoznak a vállalati generációváltás problematikájával a gazdaság szinte minden szegmensében, mégsem történik igazi előrelépés. Persze az is igaz, hogy a kérdést minden szereplő elsősorban a saját piaci helyzetének oldalról közelíti csak: a bankok nem akarnak csődbe menő ügyfeleket, a konferencia szervezőknek ez évek óta jó téma, a vállalati vagy jogi tanácsadói piac számára pedig hatalmas megbízás állomány lehet a potenciális ügyfélkör, vagyis a generációváltás előtt álló családi vállalkozások. Az állami szereplőknek pedig ki tudja miért, újabban ez a terület is fontos lett, legalábbis a kommunikáció szintjén.

De miért nincs mégsem elmozdulás, valódi eredmények? Miért van az, hogy az egyes cikkek, kutatások szerint több tízezer, vagy akár százezer feletti azon vállalkozások száma, akiket a generációváltás témája érint, mégis minden rendezvényen ugyanazt az 5-10 céget tudják csak felmutatni jó példaként?

Az egyik hazai nagybank nemrég megjelent kutatása is ezzel foglalkozott, és őszintén szólva az eredmény engem mélységesen elszomorít. Ennek fő oka pedig az, hogy a hazai vállalkozói kör,

 

főként az alapító-tulajdonos vezetők körében még mindig óriási a tájékozatlanság, de ennél is sokkal nagyobb az egó.

A kutatás eredményeit nem szeretném elemezni, pusztán azt a két területet ragadnám ki, amik számomra okoztak negatív élményt.

Tulajdonosok, de alkalmazotti fejjel

Az egyértelmű, hogy az utódlás témájával a cégek, érintett személyek kevesebb, mint 10%-a foglalkozik egyáltalán, bár közülük is sokan csak szavak szintjén. A nagy többségnek „nincs ideje” a témára, ennek ellenére jelentős részben az utódlást családon belül képzelik el. Mondják ezt azok a cégtulajdonosok, akik egy segédmunkást is három körben interjúztatnak, de a cég irányítást simán átadnák egy olyan családtagnak, akiről fogalmuk sincs, hogy egyáltalán ért-e ehhez, vagy akarja-e ezt csinálni.

Tisztázni kellene mielőbb: egy vállalkozás irányításának átadása nem egyenlő az örökléssel.

 

Mert képességeket, tudást, feladatokat nem lehet elhalálozás esetén örökül hagyni, azt nem tudja a közjegyző felleltározni. Ezeket csak a még élő és a tudást, a kapcsolatokat is átadni akaró, tudatosan tanító vezető tudja megtenni, akiből sajnos ma nagyon kevés van.

De vajon miért, és mi az oka annak, hogy minden vezetőváltási kudarc ugyanarra az alapra megy vissza? Szerintem ennek megértését a múltunkban lehet megtalálni. A hazai első generációs vállalkozások jó része a 90-es években alakult. Alapítóik főként olyan személyek voltak, akik dolgoztak rövidebb-hosszabb ideig állami vállalatoknál, ahol láttak pár jó, de inkább rossz példákat, majd úgy döntöttek, ezt ők jobban tudnák csinálni maszekban. Félreértés ne essék, ezek az emberek nem akartak vállalkozást csinálni, pláne nem tudatosan céget építeni, ők egyszerűen a saját maguk főnökei akartak lenni. És ez a gondolkodás határozza meg ma is vezetői életüket. Mindenről tudni, mindent kézben tartani, a bizalmat csak óvatosan megadni, és persze a cég szempontjából a legfontosabb láncszemnek lenni.

Mert valójában ezek a cégtulajdonosok soha nem voltak és soha nem is lesznek valódi tulajdonosok, befektetők, ők mindig is alkalmazotti fejjel fognak gondolkodni. Nem is tudják elképzelni, milyen lehet az élet a vállalkozásukon kívül, ezért vallják azt, hogy őket az ügyvezetői székből csak „tepsiben viszik ki”. Valójában eszük ágában sincs átadni az irányítást, a felelősséget, mert akkor életük értelme veszne el. Hányszor hallottam már vállalkozóktól, hogy az elmúlt 20-30 évben szinte alig volt szabadságon, 60 vagy 70 éven túl is naponta 10-12 órát bent van az irodában, vagy az üzemben. Persze cserében a gyerekeik nem sokat látták őket otthon, talán ezért is van az, hogy a követő generáció nem akarja ezt az életmódot magának. Ha marad is a vállalkozói világban, azt már másként, tudatosan építve teszi.

Mennyit ér, ha a főnök tud mindent?

A kutatás egy másik kérdésére adott válasza is valahol mélyen ugyanerre vezethető vissza. A válaszadó cégtulajdonosok többsége úgy gondolja, hogy könnyedén el tudná adni a vállalkozását, és bár fogalma sincs arról, hogy a cég mennyit ér, a vevők biztos nem adnának érte annyit, amennyit ő szeretne. Így hát el sem adja. Az igazság pedig az, hogy a mindent uraló és irányító tulajdonos-vezetők vállalkozásai valójában nem sokat érnek, mondjuk úgy, „vas” áron mérhetők. Hiszen pont a fentiekben említett viselkedés miatt a cégek fő értéke az alapító, nélküle gyakorlatilag nem sok olyan tényező marad, amit ne lehetne rövid időn belül megvenni máshonnan. Nincs valódi menedzsment, nincs működő szervezet, nincsenek szabályozott folyamatok. Mert ha lennének, akkor már a generációváltás is gyerekjáték lenne, ami összességében azt jelenti, hogy a vállalkozás akár az alapító nélkül is tud működni. Akkor pedig „inkább a halál” mondják gyakran. Pont az egojuk az, ami elfeledteti velük az örök igazságot, hogy a munkájuk számít nem a személyük.

De van azért jó hír is, főként annak a nagyon kevés vállalkozásnak és tulajdonosnak, akik a fejlődés, a tudás és a szervezett vállalkozás építés útját választják. A vállalkozók sem örök életűek, vagyis előbb vagy utóbb a ma még látszólag jól prosperáló cégeket az alapító halála után az örökösök fillérekért fogják majd odaadni bárkinek, aki legalább ért hozzá és hajlandó érte valamennyit fizetni. Esetleg a generációváltás hiányában egyszerűen eltűnnek, megszűnnek, a piacaikat pedig olcsón átvehetik majd a versenytársaik. Mert ez is része a vállalati evolúciónak. Bár a dinoszauruszok kihaltak, azért az élet ment tovább.

Forrás: Forbes