Csongrád Megyei Iparszövetség

Először el sem hitték, hogy létezhet, most újra ez fenyegeti a világot: mi az a stagfláció?

Egyre gyakrabban hangzik el, hogy az 1970-es évek után újra stagflációba süppedhet a világ. A 2010-es években hozzászoktunk ahhoz, hogy egyszerre nagy a gazdasági növekedés, csekély a munkanélküliség, alig van infláció, és alacsonyak a kamatok, és még 2020–21-ben is hihettük azt, hogy csak a járvány okozott ideiglenes visszaesést, de mostanra egyre biztosabban látszik: ennek az időnek vége van.

Mikor alakulhat ki stagfláció?

Az elnevezés világos: akkor van stagfláció, ha egyszerre stagnál a gazdaság és jelenik meg az infláció. Amennyire egyszerű ez, annyira furcsa az, ami az egész jelenség mögött van:

egészen az 1970-es évekig közgazdászok tömegei gondolták úgy, hogy ilyen nem létezhet, vagy legfeljebb csak elméletben. A legeslegrosszabb esetben nagyon rövid ideig tartó, elszigetelt esetként. Mígnem rá nem jöttek, hogy már egy ilyen időben élnek.

Az akkori stagflációs időszak világszinten az 1980-as évek első feléig tartott, arról van vita, hogy mikortól számítjuk a kezdetét, a pesszimistábbak az 1960-as évek végét, a megengedőbbek az 1970-es évek elejét tekintik kiindulópontnak. Az USA-ban például az 1970-80-as évek fordulóján 10 százalék fölötti volt az infláció, a GDP alig nőtt, néhány évben vissza is esett, a munkanélküliség pedig 10 százalékhoz közelített.

Tüntetés a munkanélküliség ellen, USA, 1976.

Fotó: AFP

A közgazdászok azóta is sokat vitáznak azon, hogy pontosan mitől állhat elő egy ilyen helyzet. Abban elég nagy az egyetértés a különböző elméletek hívei között, hogy egy-egy politikai döntéssel sokat lehet tenni azért, hogy stagfláció legyen. Az 1970-es évek válsága tökéletes példa erre: az 1973-as olajkrízist és az 1971-ben indult, ma már Nixon-sokk néven emlegetett folyamatot külön-külön valószínűleg kibírta volna némi megrázkódtatással a világ gazdasága, de együtt már sok volt.

Két válság egyszerre
Amikor 1973-ban az OPEC olajembargót hirdetett a nyugati országok ellen, akkor a negatív kínálati sokk tankönyvi példáját idézték elő: az olaj ára az egekbe lőtt ki, ettől drágább lett gyakorlatilag minden, hiszen mezőgazdaságnak és az iparnak is fontos az olcsó energia, ahogy az áruszállításnak is. De ez még csak egy, a szokásosnál durvább inflációs időszak lett volna. Csakhogy mindez két évvel követte a modern idők egyik legcsúnyábban elrontott gazdaságélénkítő programját: 1971-ben Richard Nixon 90 napra befagyasztotta a béreket és az árakat, 10 százalékkal megemelte az USA-ból kivitt termékek adóját, és felmondta a Bretton Woods-i rendszert, amely a második világháború vége óta a világ pénzügyi rendszerének alapját jelentette. A végeredmény az lett, hogy rengeteg ország politikusai és befektetői elvesztették az USA-ba vetett bizalmukat, spekuláció indult meg a dollár ellen.

Miért az egyik legnagyobb veszély ez?

Sok olyan helyzet lehet, amikor a gazdaság egyik mutatója nem a legjobb, de más ezért kompenzál, például viszonylag magas az infláció, cserébe alig van munkanélküliség. A stagfláció időszakában azonban egyszerre rossz minden: nagy a drágulás, nem nő a gazdaság, emiatt aztán egy idő után új munkahelyek sem nagyon lesznek (egyelőre legalább nagy munkanélküliség nincs, de ha nem lesz növekedés, ez a veszélyforrás is megjelenhet idővel). És hogy még kínosabb legyen mindez, nincs rá fájdalommentes gyógymód.

Bróker a New York-i Értéktőzsdén 1987. októberében

Fotó: AFP

Miért nem hitték el, hogy lehet ilyen?

Az 1960-as évek egyik sztárelmélete volt a Phillips-görbének nevezett jelenség: a korábbi száz év folyamataiból levezették, hogy amikor az infláció nagy, a munkanélküliség alacsony, amikor pedig a munkanélküliség nagy, alig van infláció. Már kezdték azt hinni, hogy ez egy „válasszunk a kettőből egyet” döntési lehetőség a kormányok számára, aztán jött a válság, és az, hogy egyszerre lett infláció és GDP-stagnálás, valamint vele magas munkanélküliség, mindennek ellentmondott, amit az azelőtti 15 évben kutattak. Jellemző az elmélet akkori népszerűségére, hogy évekig próbálták úgy bonyolítani a modellt, hogy a valóság beleférjen, mígnem belátták: ami a korábbi száz évre igaz volt, az most már nincs úgy, igazából nem létezik állandó és előre jelezhető kapcsolat az infláció és a munkanélküliség között. A Phillips-görbe így is hatalmas hatású elmélet lett, csak nem egészen úgy, ahogy eredetileg gondolták volna, mostanáig hét közgazdasági Nobel-díj járt olyan kutatásokért, amelyek ennek a cáfolatából indultak ki.

 

Reális a veszély, hogy újra stagfláció jön?

Teljesen. A magas infláció már most megvan – 2021-ben egy sor olyan probléma egyszerre jelentkezett, amelyek külön-külön is megnövelték volna az inflációt. Ilyen volt a kőolaj drágulása, a kormányok nagyobb költekezése a válság utáni helyreállítás felgyorsítására, és persze az, hogy a világ szinte minden országában egyszerre indult be az élet (ezzel együtt az ipar, a kereskedelem és általában a szolgáltatások) a járvány legdurvább időszaka után újra, ami a globális ellátási láncokat igencsak megterhelte. Egy ilyen helyzetben érkezett az orosz–ukrán háború, és az Oroszországgal szembeni szankciók sorozata.

A szankciók természetesen leginkább Oroszországot érintik, de a büntetésről döntő országok gazdasági helyzete sem egyszerű így. Az energiaszektor bizonytalansága mindenkinek fáj, az olaj- és gázárak nőnek világszerte. Ráadásul Oroszország ugyan nem gazdag állam, de nagyon fontos beszállító: például Európa szinte minden autógyára bajban lehet orosz alumínium, nikkel és palládium nélkül. És bár nem Ukrajna szokott eszünkbe jutni a világ fő beszállítójaként, még az ottani termékek kiesése is okozhat bajt egy-egy szektorban, például Európa étolajellátásának jelentős része ukrán napraforgón alapul. No és az sem tesz jót a kilátásoknak, hogy Oroszország épp az államcsőd szélén táncol.

Nikkelelektrolízis műhely a murmanszki régióban 2021-ben

Fotó: AFP/Kirill KUDRYAVTSEV

Tényleg lehet idén 2020 után ismét recesszió?

A stagflációhoz elvileg nem is kellene, hogy visszaessen a gazdaság teljesítménye, már egy 0 százalék körüli, szemmel alig látható növekedés is elegendő lehet, de valóban megvan a veszélye annak, hogy idén újra visszaesik a világ GDP-je. Persze biztosra nem lehet venni: rengeteg még a bizonytalanság az ukrajnai háború kapcsán. Ha gyorsan sikerülne eljutni a fegyverszünetig, feloldanának néhány szankciót, helyreállnának valamelyest a globális ellátási láncok és az energiaszektorban üzletelők sem idegeskednének tovább az árakat felhajtva, akkor volna esély arra, hogy olcsón megússzuk ezt az egészet.

De a mostani helyzet nagyon emlékeztet arra, amit 2020 februárjában láttunk. Akkor sorra jöttek ki az elemzések arról, hogy az egyre jobban terjedő járvány milyen problémákat okoz a világ gazdaságában, a szakértők elkezdték azt pedzegetni, hogy csúnyán lelassulhat a gazdaság növekedése, ha ez így folytatódik, majd egy-egy borúlátóbb elemző azt is megkockáztatta, hogy akár globális recesszió is lehet. És még így is mindenkit meglepett az, hogy végül mennyire durva lett a visszaesés. Egyáltalán nem biztos, hogy most is ez lesz a vége, a bajok kiindulópontja pedig teljesen más, egy nagyon fontos közös pont azonban van: a XXI. századi gazdaságpolitika számára az, hogy háború legyen Európában, soha nem látott erősségű szankciókkal kísérve, épp annyira példa nélküli, mint az, hogy egy világjárvány miatt országok tömege állítsa le a gazdasági életét.

Bezárt McDonald’s étterem egy moszkvai bevásárlóközpontban 2022. március 16-án

Fotó: AFP

Mit lehet tenni ellene?

Sajnos olyan válasz nincs erre a kérdésre, ami könnyű megoldást jelentene. Egy egyszerűbb válsághelyzetben például jó segítség lehet az, ha a kormányok elkezdenek jobban költekezni és így pörgetni a gazdaságot – ahogy az 2021-ben a világ sok helyén történt, így nálunk is –, csakhogy ez nagyobb inflációhoz vezet, amit most mindenki próbál elkerülni. Egy jegybanki kamatemelés viszont alapesetben visszafoghatja az inflációt, és még a helyi devizát is erősítheti, viszont az így dráguló hitelezés elriaszthatja a befektetőket.

Nagyon mást nem lehet mondani ilyenkor, mint hogy el kell dönteniük a kormányoknak és a jegybankoknak, helyben épp mi az égetőbb probléma a sok közül, és azt kezelni elsőként, aztán foglalkozni a többivel. Az 1980-as évek USA-jában például a jegybank szerepét betöltő Fed úgy döntött, kerül, amibe kerül, letörik az inflációt, és ezt bőven 10 százalék fölötti, néha a 20 százalékot közelítő kamatokkal meg is tették. (A Fed éppen ezen a héten indította el a kamatemelési ciklusát, az irányadó kamatot most a 0–0,25 százalékos sávból emelték meg a 0,25–0,5 százalékos sávba, és úgy tartják, az év végére 2 százalékot közelítő alapkamattal számolnak.) Amikor pedig ezek után magára talált a gazdaság, jöhetett a monetáris lazítás. De ez is csak egy egyszeri példa, nincs általánosan használható csodaszer a stagfláció ellen.

A FED New York-i épülete

Fotó: AFP/ CEM OZDEL

És mit tehetnek a kis országokban?

Erre még annyira sincs reményt keltő válasz, mint az előző kérdésre, hacsak nem fogadjuk el válasznak azt, hogy reménykedni. A jegybanki kamatemelés és a kormányzati élénkítő politika dilemmája itt is megvan, súlyosbítva azzal, hogy a bajok sok oka túl nagy ahhoz, hogy egy-egy kis ország önmagában tudjon mit tenni ellenük. Határozottan elindulni egy irányba így is érdemes. És persze fontos az is, hogy ha a döntéshozók gyorsan javítani a helyzeten nem is mindig tudnak, legalább ne rontsanak rajta.

Forrás: HVG