Csongrád-Csanád Vármegyei Iparszövetség

Cégcsoportok adótervezése, cégstruktúrák és megoldások – 1. rész

2017. november 10.

Ha egy üzleti vállalkozás növekedési pályára lép, a vezetők és tulajdonosok döntési helyzetei is megszaporodnak. Milyen helyzetekkel találhatják magukat szemben a döntéshozók? Cikksorozatunk első részében megvizsgáljuk, milyen esetekben jöhetnek létre cégcsoportok és milyen adótervezési megfontolásokat érdemes figyelembe venni.

Vagyonvédelem

A megrendelések értékének és számának a növekedése az árbevétel emelkedését hozza magával. A növekvő árbevételt teljesítési oldalon vagy több eszköz (gép, berendezés, ingatlan, árukészlet, raktár, stb.), vagy több munkavállaló, illetve alvállalkozó (és ezek különféle kombinációinak) bevonása szükséges a működésbe.

A vállalkozók az értékes eszközeiket vagyonvédelmi és kockázat csökkentési célzattal gyakran egy külön vállalkozásba helyezik át, amely az eszközöket bérbe-, illetve használatba adja az eszközöket a nagyobb üzleti kockázatot vállaló tagvállalatnak. Így az általános üzleti és piaci, valamint a munkavállalók foglalkoztatásához kapcsolódó kockázatok alól kiszervezhető az eszközök tulajdonjoga.

Ez által gyakori, hogy egy vállalkozásból egy cégcsoport jön létre, hiszen két ugyanazon tulajdonosi körrel bíró társaságot már nevezhetünk cégcsoportnak.

Külföldi terjeszkedés

Lehetséges, hogy a növekedés útja a külföldi terjeszkedés, ekkor pedig valamilyen formában szükséges a vállalkozásnak egy vagy több másik országban megjelennie. A legtöbb esetben ez csak telephely, fióktelep vagy leányvállalat (illetve azonos tulajdonosi kör másik vállalata) formájában működhet, tehát máris felmerül még egy ok, amely miatt lehet, hogy új vállalkozást kell alapítani. Egy cégcsoport tehát úgy is létrejöhet, hogy van egy magyar vállalkozás, és annak keletkezik például egy szlovák telephelye, fióktelepe, mert a külföldi országban lévő egységet mind könyvelési szempontból, mind adózásilag külön kell kezelni. Ha pedig leányvállalatot hoz létre a magyar vállalkozás külföldön, vagy a magyar vállalkozás tulajdonosai magánszemélyként hozzák létre a külföldi céget, akkor is létrejön a cégcsoport.

Új tulajdonos bevonása

Lehetnek olyan esetek is, amikor a növekedés annak köszönhető, hogy egy új ötlet, üzleti kapcsolatrendszer, szellemi termék érkezik a tulajdonosokhoz egy olyan személy által, aki eddig nem volt benne a tulajdonosi körbe. A tulajdonosoknak megtetszik az öltet, a lehetőség, és az ötlethozót úgy kívánják motiválni, hogy cégtulajdonossá teszik és nyereség-részesedést (azaz osztalékot) kínálnak számára egy meghatározott arányban. Igen ám, de ha a már meglévő cégbe vonják be az új tulajdonost, akkor az eddigi nem általa létrehozott eredményekből is részesül, tehát adja magát, hogy új céget hozzanak létre, amelyben az új embert is tulajdonosként be lehet vonni, és ebben az új cégben lehet megvalósítani az új üzleti modellt, ötletet, stb-t. Így is létrejöhet tehát cégcsoport.

Kockázati tőke bevonása

Ha a növekedéshez kockázati tőkére van szükség, akkor is gyakori megoldás, hogy nem a már meglévő cégből engednek át a tulajdonosok részesedést a kockázati tőkét biztosító üzleti angyalok részére, hanem együtt létrehoznak egy új vállalkozást, amelybe már csak azokat az eszközöket, elemeket és egyéb tételeket "viszik be", amiben a tulajdonosok a kockázati tőke tulajdonosokkal megállapodnak. Ez által megint cégcsoportról beszélhetünk, mert volt egy eredeti vállalkozás, és létrejött egy másik, kockázati tőkével működő vállalkozás.

Üzletágak elkülönítése

A tulajdonosi érdekek azt is megkívánhatják, hogy a cégben lévő többféle tevékenységet szétválasszák egymástól, és azokat külön-külön vállalkozásokba helyezzék át. Lehetséges, hogy a kockázatokat szeretnék csökkenteni (a kockázatos üzletágat leválasztani a kevésbé kockázatos üzletágtól), de lehet szó arról is, hogy az egyik üzletágat eladásra szeretnék kínálni. Ha egy cégbe helyezik az eladásra tervezett üzletágat (eszközökkel, emberi erőforrással, szerződésekkel, stb. együtt), akkor lehet például alkalmazni a bejelentett részesedés előnyeit (egy év tartási kötelezettség után nyereség adó mentesen el lehet adni a részesedést), és általában könnyebb egy egész céget értékesíteni, mint egy bonyolult működésű cégből egy üzletágat.

Cégcsoportok adótervezése

Ha már valamilyen okból cégcsoporttal állunk szemben, akkor fontos, hogy adótervezési szempontból is átlássuk a cégcsoport működését, a független felekkel megvalósult kapcsolatrendszert feltérképezzük (vevők, beszállítók, szolgáltatók, stb.), és megvizsgáljuk a belső (cégcsoport egyes tagjai közötti) gazdasági együttműködéseket.

Miért lehet erre szükség? Sok esetben lehet racionalizálási lépéseket megtenni, ami az egész cégcsoport érdekeit közösen szolgálja. Ilyen lehet például, hogy a beszerzéseket (anyagok, irodaszerek, eszközök, stb.) összevonják és a nagyobb megrendelési érték által jobb feltételeket (árak, fizetési határidők, stb.) érhetnek el, mintha külön-külön mindegyik cég megrendelné azt a szolgáltatást vagy terméket, amelyre szükségük van egyenként is.

Ezt hívhatjuk akár központosított beszerzésnek, melyet ha például a cégcsoport egyik tagja magára vállal, akkor általában némi felár ellenében a független féltől beszerzett terméket vagy szolgáltatást tovább adja a cégcsoport többi tagjának. Kérdésként merülhet fel, hogy miért lehet szükséges felárat felszámítania? Többek között azért, mert adminisztrációs feladatok lépnek fel (megrendelések összegyűjtése, leadása, nyomon követése, átvétel, számlázás, stb.), illetve lehet, hogy a termékeket raktározza addig, ameddig a többi tagnak nincs szüksége rá, vagy éppen előfinanszíroz, amiért szintén jár valamekkora ellentételezés. Érdemes ezért például átgondolni, hogy központi beszerzés alkalmazása során felszámít-e a beszerző hasznot a többi cégcsoport tag felé, és mennyit, illetve mindezt hogyan igazolja.

További racionális lépés lehet az, hogy ha a cégcsoport egyik tagvállalatának pénzeszközre van szüksége, egy másik tagvállalatnak pedig éppen van a megfelelő időszakra felszabadult tőkéje, akkor cégcsoporton belül egymásnak kölcsönt adnak a tagok. Lehetséges, hogy a csoporton belül a felek nem is számítanak fel egymásnak kamatot vagy alacsony kamattal adják egymásnak a kölcsönöket, hiteleket. De ha ezt piaci kamat alkalmazásával valósítják meg, akkor is a kamat a csoporton belül marad, és nem kell azt kifizetni egy külső hitelintézetnek.

Lehet, hogy a racionalizálás úgy valósul meg, hogy éppen egy hitelintézettel szerződik le a cégcsoport egy közös számlavezetési rendszerre (csoportos számlavezetés vagy más néven cashpool), hogy a csoport nagyságából adódó előnyöket a bankkal előnyös módon ki tudják használni, és kedvezőbb kamatokat érhessenek el.

Cégcsoport esetében lehetséges, hogy a racionalizálás pont annak eredményeként valósul meg, hogy bizonyos szolgáltatásokat a korábbi kiszervezés helyett "házon belül" oldanak meg, és erre rendszereket terveznek meg. Például belső könyvelést, számvitelt, bérszámfejtést, informatikát, HR-t, stb. állítanak fel. Ennek a leggyakoribb módja, hogy a cégcsoporton belül egy szolgáltató vállalkozást hoznak létre, mely pont az előzőekhez hasonló, emberi erőforrás igényes szolgáltatásokat nyújt a cégcsoport többi tagja részére. Ezt a köznyelvben holding vállalkozásnak vagy szolgáltató központnak nevezzük. A gyakorlatban sokszor a szolgáltató központ funkciója a közös beszerzés a szolgáltatások tekintetében is. Így lehetséges, hogy költséghatékonyabb módon valósulnak meg a szolgáltatások, mivel a bérköltség és járulékai eloszlanak a cégcsoport tagjai között, és így vélhetően kevesebbe kerülnek a szolgáltatások, mintha külső vállalkozók által történne a szolgáltatás teljesítése.

Számos más gazdasági esemény jöhet még létre cégcsoport tagok között, és ezek a tranzakciók a cégcsoportok tulajdonosai és vezetői számára kiemelten fontosak! Miért?

– Egyrészt, mert alapos tervezéssel a hatékonyság növelhető, a költségek csökkenthetőek.

– Másrészt a belső árazás (transzferárazás) adótervezési eszköz, viszont ha a cégek kapcsolt vállalkozások, akkor a piaci ár alkalmazásával kell az adókat megállapítani, hiába ettől eltérő módon számoltak el a felek!

– Harmadrészt ha valóban kapcsolt vállalkozásokról van szó, akkor azokat be kell jelenteni az adóhatóság felé, és az éves 50 millió Ft feletti belső tranzakciókról transzferár nyilvántartást is szükséges készíteni a cégeknek (amelyek középvállalkozásnak minősülnek).

A gyakorlatban sokszor látom, hogy a cégtulajdonosok már csak akkor hallanak ezekről a megoldásokról és szabályokról, amikor már némileg összetettebb cégstruktúrát működtetnek és utólag már sokkal nehezebb megtenni az optimális lépéseket. Érdemes ezért már a tervezési fázisban bevonni egy kapcsolt vállalkozás- vagy transzferár specialistát és átgondolni, megtervezni a cégcsoport felépítését, a csoporttagok egymás közötti számlázását.

Forrás: ado.hu

Cégcsoportok adótervezése, cégstruktúrák és megoldások – 2. rész

A cégcsoportokról szóló cikksorozatunk második részében elkezdjük megvizsgálni a tipikus cégcsoport típusokat, és szót ejtünk, milyen megfontolások mentén alakítják ki az egyes struktúrákat, és mire kell figyelniük a csoporton belüli árazásoknál az ügyvezetőknek.

Tipikus cégcsoport típusok

Milyen esetekben beszélhetünk tipikusan cégcsoportokról és hogyan ismerhetjük fel, hogy cégcsoporttal van dolgunk? Nézzünk meg a leggyakrabban előforduló struktúrákat!

Multinacionális vállalatcsoport

Az alábbi példában a multinacionális vállalatcsoportokra mutatunk be egy példát, jellemzően ezek a cégcsoportok egy hazai kereskedő, gyártó vagy szolgáltató vállalkozáson keresztül vannak jelen Magyarországon. A fő tulajdonos egy amerikai illetőségű vállalat, melynek van két leányvállalata (Japánban és Németországban). A német vállalatnak pedig van egy cseh, egy osztrák és egy magyar illetőségű leányvállalata. A vállalkozások a példában 100%-ban az anyavállalatuk tulajdonában vannak. Látható, hogy végső soron az összes vállalat az amerikai cég tulajdonában áll, közvetlenül vagy közvetett módon, így az amerikai vállalat hozhat meg egyedül minden döntést többségi (100%-os) tulajdonosként.

Az egyes országokban eltérőek az adózási szabályok, az adókulcsok, ez által az adótervezés fontos szerepet kap. A cégcsoporton belül az adózási szabályok is szerepet játszanak abban, hogy:

• melyik országba hoznak létre tagvállalatot,

• melyik országba helyezik a gyártást,

• melyik országban működik csak kereskedelmi vagy szolgáltatói tevékenység,

• melyik tagvállalat mely országokat fog kiszolgálni,

• hova helyezik a munkaerő-igényes tevékenységet, stb.

Ha már létrejött a magyar vállalat, vizsgálni szükséges, hogy a működése során milyen tevékenységekkel kapcsolódik a multinacionális vállalatcsoport többi tagvállalatához. Lehetséges, hogy a magyar vállalat a cseh vállalat által előállított termékeket értékesíti a magyar piacon, és az árubeszerzéseinek döntő részét a cseh tagvállalat biztosítja. De lehetséges, hogy a magyar vállalatnál is történik gyártás, és az előállított késztermékeket a német vállalat részére adja el a magyar cég. Gyakori, hogy egyes eszközöket, gyártósorokat bérelnek a tagok egymástól, de lehet szó cégcsoporton belül egymásnak nyújtott szolgáltatásokról is.

A magyar társaság ügyvezetőjének arra kell figyelnie elsősorban, hogy a vállalatcsoport tagjai nagyon nagy valószínűséggel kapcsolt vállalkozások lesznek, mert a végső fő tulajdonosuk ugyanaz a cég, vagy ugyanaz a személy (esetleg ugyanaz a család). Ha pedig kapcsolt vállalkozásokkal történik bármilyen gazdasági esemény, tranzakció (legyen az termék adásvétel, szolgáltatás, kölcsön nyújtás, továbbszámlázás, stb.), akkor a magyar vállalatnak több kötelezettsége is keletkezik.

Az egyik legfontosabb ezek közül az, hogy az adóhatóságok elvárják, hogy – bár adott esetben a csoporton belüli ügyletek piaci ár alatt vagy piaci ár felett valósulnak meg – , a csoporttagok az adójukat úgy állapítsák meg, mintha a csoporton belüli tranzakciók piaci áron valósultak volna meg. Multinacionális cégcsoportoknál már vélhetően akkora a vállalati méret (összfoglalkoztatotti létszám a cégcsoporton belül több mint 50 fő), hogy a vállalatközi tranzakciókra transzferár nyilvántartást is kell készíteni. Ez az egyik legnagyobb kockázat, amivel számolniuk kell a multinacionális vállalatcsoportba tartozó magyar cégek ügyvezetőinek, mert egy-egy transzferár nyilvántartás hiánya vagy hiányos elkészítése 2 millió forintig terjedő mulasztási bírsággal járhat minden évben.

Kiemelten figyelni kell a csoporton belüli árazásra (transzferárnak vagy elszámoló árnak hívjuk ezeket az árakat) akkor, ha a magyar vállalat veszteséges vagy nagyon alacsony eredményességgel dolgozik. Az adóhatóság ilyen esetben várhatóan nagyobb eséllyel fogja ellenőrizni az ilyen cégeket, mert azt feltételezheti, hogy a veszteség vagy alacsony eredmény annak köszönhető, hogy a nemzetközi cégcsoport többi tagvállalat kimenekíti, átcsoportosítja a jövedelmet külföldre és a gyakorlatban adóelkerülés folyik.

Magyar tulajdonú nemzetközi vállalatcsoport

Az alábbi példában a Férj és a Feleség alapított egy magyar vállalatot, majd a magyar vállalat alapított egy román és egy osztrák illetőségű vállalatot. Minden olyan esetben, amikor egy vállalatban közeli hozzátartozók a tulajdonosok, akkor a közeli hozzátartozók szavazatait össze kell számítani. Így elmondható, hogy a példában szereplő magyar vállalat 100%-ban a család, azaz közeli hozzátartozók tulajdonában áll. Mivel a magyar vállalat dönt a két leányvállalata felett is, elmondható, hogy a család rendelkezik az összes vállalat felett 100%-os szavazati joggal.

Az ehhez hasonló céges struktúráknál is eldöntendő, hogy a külföldi terjeszkedést hogyan fogják megvalósítani a tulajdonosok. Jelen esetben azt a megoldást választották, hogy a magyar vállalat alapít külföldön (meghatározott szempontok szerint kiválasztott országokban) leányvállalatokat, de dönthettek volna úgy is, hogy a magánszemélyek alapítanak külföldön cégeket. Ez végeredményben szavazatok szempontjából mindegy, de egyéb szempontok miatt nem, ezért a következő példában erről lesz szó.

Ha már a megfelelő országok kiválasztásra kerültek és a leányvállalatok megalapításáról hoztak döntést, vizsgálandó, hogy az egyes leányvállalatokban tervezett tevékenységek ellátásához mire lesz szükség, mert ezeket (pl. eszközök, berendezések, emberi erőforrás, tőke, stb.) biztosítani szükséges. Lehetséges, hogy a magyar vállalatnál már vannak olyan elemek, amelyeket a másik két országbeli vállalat is felhasználna, és nem szeretnék azokat külön megvásárolni, így például a csoporton belül egymás részére bérbe adják. Szintén gyakran előfordul az 1. példában már említett csoporton belüli ügyletek mellett, hogy a magyar vállalkozásnál dolgozó bejelentett emberek tevékenységet végeznek a csoport külföldi tagvállalatai részére is (pl. szervezik a kereskedelmet, ügyfél tárgyalásokat végeznek, stb.). Ilyenkor csoporton belül történik valamilyen szolgáltatás nyújtás, melyet fel kell tárni, mert lehet, hogy adóalap kiigazításokat kell megtenni.

Ilyen jellegű cégcsoportoknál is érvényes előírás, hogy amennyiben kapcsolt vállalkozásnak minősülnek a tagok (azaz a szavazatok többsége egy fő vagy egy család kezében összpontosul, vagy éppen az ügyvezetők személye megegyezik, stb.), akkor, ha az egymás közötti tranzakciók árazása (transzferára vagy elszámoló ára) eltér a piaci ártól, a csoporttagoknak az adóalapjukat ki kell igazítaniuk úgy, mintha egymás között is piaci áron számláztak volna.

Középvállalati méretet elérő cégcsoportoknál (legjellemzőbb mutatószám itt is az összlétszám, melynél a határ 50 fő), a nagyobb tranzakciókra szintén transzferár nyilvántartást szükséges készíteni, és ennek elmulasztása vagy hiányos vezetése tranzakciónként szintén 2 millió forintig terjedő mulasztási bírsággal járhat.

Magyar magánszemélyek által tulajdonolt nemzetközi vállalatcsoport

Az előző cégcsoport struktúra megvalósulhat olyan formában is, hogy a magánszemélyek alapítják meg az egyes országokban a vállalatokat, például az alábbi formában:

Látható, hogy ebben az esetben is a férj és a feleség tulajdonolja mindhárom céget, csak éppen közvetlenül magánszemélyként és nem egy (magyar) vállalkozáson keresztül. Ennek leginkább ott van jelentősége, hogy milyen formában szeretnék felvenni az osztalékot a cégekből. Míg az előző esetben a magánszemélyek csak a magyar cégből vehetnek fel osztalékot a magyar szabályok szerint, és a külföldi vállalatokban keletkezett nyereség is osztalék formájában a magyar vállalatban csapódik le, a fenti ábra szerinti megoldásban a magánszemélyek mindhárom cégből vehetnek fel osztalékot. A szabályozás pedig fő szabályként attól függ, hogy az adott országban milyen előírások vonatkoznak az osztalékra. Azért vegyük figyelembe, hogy ha a magyar magánszemélyek magyar illetőségűek, akkor végeredményben Magyarországon adóznak a világjövedelmük után, de ahhoz, hogy a kettős adóztatást elkerülhessék, mindig az adott országnak Magyarországgal kötött kettős adóztatást elkerülő egyezményét kell megvizsgálni és az abban foglaltak szerint kell eljárni.

A szokásos piaci ár elve és a transzferár nyilvántartási szabályok ugyanúgy érvényesek ebben a formában megvalósuló cégcsoportok esetén is, így látható, hogy már a tervezési fázisban alaposan szükséges végiggondolni az egyes cégek várható működését, szükséges erőforrásait és a folyamatos tevékenység által igényelt csoporton belüli gazdasági folyamatokat, mert a nagy összegű bírság tételek és az adóalap módosító tételek komolyan befolyásolhatják az egyes cégek nyereségességét és ez által a várható osztalékjövedelmeket.

Forrás: ado.hu

Cégcsoportok adótervezése, cégstruktúrák és megoldások – 3. rész

A cégcsoportokról szóló cikksorozatunk harmadik részében példákkal áttekintjük, hogyan téríthetik el a cégcsoport tagok egymás között az adóalapjukat, miért fontos ezzel foglalkozni és milyen következményei lehetnek a piaci ártól eltérő ár alkalmazásának.

 A cégcsoportokban résztvevő vállalkozásokat speciális előírások érintik az adózás területén akkor, ha közöttük vannak kapcsolt vállalkozások. Bár egy cégcsoportnál feltételezhetjük, hogy a benne résztvevő cégek egymástól nem függetlenek, mert azokat általában egy magánszemély vagy magánszemélyek egy bizonyos köre hozza létre. Mégis a magyar adójog (összhangban a nemzetközi előírásokkal) alkotott egy külön fogalmat arra vonatkozóan, hogy két vállalkozás mikor minősül egymás kapcsolt vállalkozásának.

Mindez azért fontos, mert a fogalomnak megfelelő vállalkozások, egyéb szervezetek egymás között megvalósuló gazdasági eseményeit, tranzakcióit az adóhatóságok vizsgálhatják. Erre azért van szükség, hogy ne valósulhasson meg kettős adóztatás vagy adóelkerülés. Az adóelkerülés tipikus esete valósul meg, ha a jövedelmet egy olyan országbeli adózóhoz csoportosítják át a cégcsoporton belül, ahol alacsony az adó kulcsa, annak érdekében, hogy a jövedelmet alacsonyabb adó terhelje. Nézzünk meg erre egy példát!

Egy svédországi vállalat alapított Magyarországon egy leányvállalatot, mely a 100%-os tulajdonában áll. A svéd vállalat terméket értékesített a magyar vállalata részére 100 000 EUR értékben, a költségei 70 000 EUR-t tettek ki. A termékek nagykereskedelmi piaci ára 150 000 EUR. A magyar vállalat 200 000 EUR értéken adta tovább ezeket a termékeket a magyar piacon független felek részére, ez a kiskereskedelmi piaci ár.

A svéd vállalat a 100 000-70 000=30 000 EUR után 22%-os adókulccsal fizetett társasági adót, mely 6600 EUR-nak felel meg. A magyar vállalat a nyeresége (100 000 EUR) után fizetett társasági adót, mely a jelenlegi 9%-os adókulccsal 9000 EUR-nak felel meg.

Ha a svéd vállalat nem a nagykereskedelmi piaci ár alatt, hanem a nagykereskedelmi piaci áron értékesítette volna a termékeit a leányvállalatának, akkor 150 000-70 000=80 000 EUR után fizetett volna 22%-os társasági adót, mely 17 600 EUR lett volna. A magyar vállalat pedig 200 000-150 000=50 000 EUR nyereség után fizetett volna 9%-os társasági adót, mely 4500 EUR lett volna.

Összes adóteher a cégcsoportban:

Piaci ár alatti értékesítés esetén: 6600+9000=15 600 EUR

Piaci áron történő értékesítés esetén:: 17 600+4500=22 100 EUR

Összesített adóhiány: 22 100-15 600= 6500 EUR

Látható tehát, hogy amennyiben a felek a cégcsoportban nem piaci áron számolnak el egymással, akkor eltérő összegben fizettek adót a példa szerint, és jelen esetben kevesebbet. Ha ennek az árazási metódusnak az volt a célja, hogy a felek elkerüljék az adót, és nem tudják bizonyítani, hogy a közöttük alkalmazott 100 000 EUR-nak megfelelő ár piaci ár volt, akkor az adóhatóságok a vállalatokat az adóalapjuk kiigazítására kötelezhetik. Ez azt jelenti, hogy a vállalkozásoknak úgy kell megfizetniük az adót, mintha a piaci áron számoltak volna el egymással.

Ha azonban a felek képesek bizonyítani és alátámasztani, hogy a közöttük alkalmazott ár megfelel a szokásos piaci árazás elveinek, akkor nem merülhet fel adóalap-kiigazítási kényszer és adóhiány sem keletkezik. Például bemutatják, hogy a svéd vállalkozás független partnereinek is értékesített hasonló feltételekkel termékeket olyan egységáron, amilyen egységáron a magyar leányvállalatának. Ezt a bizonyítást vagy alátámasztást hívjuk transzferár nyilvántartásnak.

A transzferár pedig az az ár, amelyen kapcsolt vállalkozások egymás között elszámolnak (nevezhetjük elszámoló árnak is), ami – ahogy láthattuk – nem feltétlenül egyezik meg a szokásos piaci árral. A felek között érvényes a szerződéses szabadság, tehát a nem független vállalkozások természetesen elszámolhatnak egymással a piaci ár alatti vagy éppen feletti áron is, de arra kell figyelniük, hogy az adóalapjukat viszont a piaci ár alapulvételével állapítsák meg.

Ez egy kétirányú kiigazítás, ami tehát lehet adóalap csökkentés és lehet adóalap növelés is. A magyar adójogban ez a kiigazítási kötelezettség több helyen is megjelenik. A legfontosabb előírást az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 1.§. (8) bekezdésében találjuk meg:

"A szokásos piaci ártól eltérő szerződési feltételeket alkalmazó kapcsolt vállalkozások ügyleteit adózási szempontból a szokásos piaci ár alapulvételével kell minősíteni. Nem alkalmazható e rendelkezés, ha a kapcsolt vállalkozások magatartása megfelel a független felektől az adott esetben elvárható piaci magatartásnak."

Elmondható tehát, hogy minden gazdasági eseményt, ami kapcsolt vállalkozások között valósul meg, a szokásos piaci ár alapulvételével kell minősíteni, és ez által minden adónem kiszámításakor figyelembe kell vennünk, hogy ha eltérés van az alkalmazott ár (transzferár) és a szokásos piaci ár között, akkor lehetséges, hogy adóalapot kell módosítani.

A legmarkánsabban ez a társasági adó törvényben jelenik meg, de találkozhatunk ilyen előírásokkal az iparűzési adó, illetve az áfa, eva, stb. adónemek esetében is.

Mit ír elő a társasági adó törvény? A társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény 18.§. (1) bekezdése fogalmazza meg az adóalap módosítási szabályokat.

"Amennyiben a kapcsolt vállalkozások egymás közötti szerződésükben, megállapodásukban (általános forgalmi adó nélkül számítva) magasabb vagy alacsonyabb ellenértéket alkalmaznak annál, mint amilyen ellenértéket független felek összehasonlítható körülmények esetén egymás között érvényesítenek vagy érvényesítenének (a továbbiakban: szokásos piaci ár), a szokásos piaci ár és az alkalmazott ellenérték alapján számított különbözetnek megfelelő összeggel az adózó – az e törvényben előírt más, az adózás előtti eredményt növelő vagy csökkentő jogcímektől függetlenül – adózás előtti eredményét

a) csökkenti, feltéve, hogy

aa) az alkalmazott ellenérték következtében adózás előtti eredménye nagyobb, mint a szokásos piaci ár alkalmazása mellett lett volna,

ab) a vele szerződő kapcsolt vállalkozás belföldi illetőségű adózó, vagy olyan külföldi személy (az ellenőrzött külföldi társaság kivételével), amely az illetősége szerinti állam jogszabályai szerint társasági adónak megfelelő adó alanya,

ac) rendelkezik a másik fél által is aláírt okirattal, amely tartalmazza a különbözet összegét; és

ad) rendelkezik a másik fél nyilatkozatával, amely szerint a másik fél a különbözet összegét (a másik félre vonatkozó jog szerinti szokásos piaci ár elve alapján meghatározott összeget) figyelembe veszi (vette) a társasági adó vagy annak megfelelő adó alapjának meghatározása során;

b) növeli (kivéve, ha vele magánszemély nem egyéni vállalkozóként kötött szerződést), ha az alkalmazott ellenérték következtében adózás előtti eredménye kisebb, mint a szokásos piaci ár mellett lett volna."

Láthatjuk, hogy az adóalap csökkentés egy lehetőség az adózó számára, és alkalmazása számos feltételhez kötött, míg az adóalap növelés kötelező, függetlenül attól, hogy a másik fél csökkentette-e a saját adóalapját.

Nézzünk erre meg egy példát, amely két belföldi kapcsolt vállalkozás között valósult meg!

Egy magyar "A" Kft-nek a tulajdonosa 50-50%-ban a Férj és a Feleség. Egy szintén magyar "B" Kft-nek a tulajdonosa 70-30%-ban a Férj testvére és annak a Felesége. Az "A" Kft-ben tehát közeli hozzátartozók szerepelnek, így 100%-ban a Család tulajdonolja azt. A "B" Kft-ben is közeli hozzátartozók szerepelnek, így 100%-ban a Másik Család tulajdonolja azt. Viszont az "A" Kft-ben szereplő Férj és a "B" Kft-ben szereplő Férj testvére is egymás közeli hozzátartozói, tehát mindkét cég felett közeli hozzátartozók dönthetnek, így egymás kapcsolt vállalkozásainak minősülnek.

"A" Kft. tulajdonában áll egy társasház, melyből 100 négyzetmétert bérbe ad "B" Kft. részére, 4000 Ft+áfa/hó/nm áron. "A" Kft. a társasházból 80 négyzetmétert bérbe ad egy független cég részére, 6000 Ft+áfa/hó/nm áron. Láthatjuk, hogy "A" Kft. a "B" Kft-nek piaci ár alatt adja bérbe az ingatlant (feltételezzük, hogy a bérbeadási feltételek nem különböznek olyan mértékben egymástól a kapcsolt vállalkozás és a független cég esetében, mely az árak eltérését indokolná).

"A" Kft. esetében az adóalap növelési kötelezettség: 100 nm*2000 Ft+áfa/hó=2 400 000 Ft/év. Az "A" Kft-nek nincs választási lehetősége, a társasági adóalapját (és az iparűzési adóalapját) meg kell növelnie 2,4 millió Ft-tal. Ha ezt nem teszi meg, akár ennek 50%-áig terjedő adóbírságot is kiszabhat rá az adóhatóság.

A "B" Kft. pedig csökkentheti a társasági adóalapját (és az iparűzési adó alapját) szintén 2,4 millió Ft-tal, de ehhez rendelkeznie kell az "A" Kft. által is aláírt okirattal, amely tartalmazza a különbözet összegét, és 2018-tól rendelkeznie kell az "A" Kft. nyilatkozatával, amely szerint az "A" Kft. a különbözet összegét figyelembe veszi a társasági adó vagy annak megfelelő adó alapjának meghatározása során.

Forrás: ado.hu

Cégcsoportok adótervezése, cégstruktúrák és megoldások – 4. rész

A cégcsoportokról szóló cikksorozatunk negyedik részében összefoglaljuk, milyen vizsgálati lépéseket kell megtenni egy vállalkozás esetében ahhoz, hogy a kapcsolt vállalkozásokat érintő bírságok és büntetések kockázatát fel tudjuk mérni és időben cselekedve el is tudjuk kerülni azokat.

Cikksorozatunk első részében megnéztük, milyen esetekben jöhetnek létre cégcsoportok és milyen adótervezési megfontolásokat érdemes figyelembe venniük a tulajdonosoknak, ügyvezetőknek.

A második részben elkezdtük megvizsgálni a tipikus cégcsoport típusokat, és szót ejtettünk, milyen megfontolások mentén alakítják ki az egyes struktúrákat, és mire kell figyelniük a csoporton belüli árazásoknál az ügyvezetőknek.

A harmadik részben pedig példákkal áttekintettük, hogyan téríthetik el a cégcsoport tagok egymás között az adóalapjukat, miért fontos ezzel foglalkozni és milyen következményei lehetnek a piaci ártól eltérő ár alkalmazásának.

Cikksorozatunk utolsó részében összefoglalóan megnézzük, mire is szükséges figyelni akkor, amikor egy vállalkozással van dolgunk, legyünk akár a cégnek a tulajdonosa, ügyvezetője, vagy éppen a könyvelője.

1. vizsgálati szempont: Vannak-e kapcsolt vállalkozásai a cégnek?

A kapcsoltság többféle módon is létrejöhet:

a) tulajdonosi / szavazati többséggel (többségi befolyás első esete)

b) meghatározó befolyással (többségi befolyás második esete)

c) közös ügyvezetés okán

Ha például a cégben van olyan vállalkozás, mely szavazati többséggel rendelkezik (50% felett), akkor ez a tulajdonos vállalkozás kapcsolt lesz. A tulajdonos vállalkozás kapcsolt vállalkozásai is kapcsolt viszonyban fognak állni a vizsgált céggel. Ilyen eset lehet az, hogy az anyavállalatnak van egy másik leányvállalata, és akkor a két leányvállalat kapcsolt. Vagy ha az anyavállalatnak is van anyavállalata (nagymama vállalat), az is kapcsolt viszonyban fog állni a vizsgált céggel. Tehát a szavazati többség nemcsak közvetlen, hanem közvetett módon is fennállhat, illetve közös anyavállalat esetén is a testvér cégek kapcsoltak lesznek.

Ha a cégben van olyan magánszemély (vagy közeli hozzátartozó magánszemélyek csoportja – mert a szavazataikat össze kell számítani), aki szavazati többséggel rendelkezik, akkor meg kell vizsgálni, hogy a magánszemélyek milyen más vállalkozásokban rendelkeznek többségi szavazattal. De szükséges azt is vizsgálni, hogy a magánszemélyek közeli hozzátartozóinak van-e olyan más vállalkozásban részesedése, ahol a többségi szavazatokat birtokolják. Például egy cég tulajdonosa Kata, akkor Kata testvérének, Gézának a cége kapcsolt vállalkozás lesz.

A meghatározó befolyás egy Ptk.-beli fogalom, a gyakorlatban azt jelenti, hogyha egy tulajdonosnak vannak speciális jogai a többiekhez képest (pl. a vezető tisztségviselők, felügyelőbizottsági tagok többségét kinevezheti, visszahívhatja), akkor ő meghatározó befolyással bíró. Ha van ilyen tag, akkor az ő további cégei (ahol többségi befolyással bír), kapcsolt vállalkozások lesznek.

Meghatározó befolyás alakulhat ki úgy is, ha két kisebbségi tulajdonos tag megegyezik egymással, hogy azonos tartalommal szavaznak, és így a szavazatok többségével rendelkeznek együtt. De abban az esetben is létrejöhet a meghatározó befolyás, ha az egyik tulajdonos a szavazati jogait egy másik tulajdonoson keresztül gyakorolja és így együtt a szavazatok többségével rendelkeznek.

Az ily módon többségi befolyással bíró tagok esetében szintén meg kell vizsgálni, hogy esetükben van-e olyan más vállalkozás, melyben többségi befolyással rendelkeznek ők, vagy közeli hozzátartozóik.

Kapcsolt vállalkozásokról van szó akkor is, ha az ügyvezető személye azonos két cégben, tehát az ügyvezetést is minden esetben vizsgálni szükséges.

Fontos, hogy kapcsolt vállalkozások nem csak cégek lehetnek egymással, hanem a kapcsolt vállalkozási viszony létrejöhet cég – magánszemély, cég – őstermelő, cég – egyéni vállalkozás, stb. formában is.

2. vizsgálati szempont: Történt-e kapcsolt vállalkozásokkal szerződéskötés, számlázás?

Ha a kapcsolt vállalkozással / vállalkozásokkal történt már bármiféle gazdasági esemény, akkor fel kell tárni, hogy milyen teljesítési hatállyal kezdődött el az együttműködés. Az első szerződéskötés, számlázás, teljesítés kezdete, előleg fizetése, számla kiállítása számít – amelyik időpont előbb volt.

Ezzel a hatállyal ugyanis be kellett nyújtania a cégnek egy bejelentést a NAV felé, melyben bejelentette a másik kapcsolt vállalkozás (cég, egyéni vállalkozás, őstermelő, magánszemély, stb.) alap adatait. Ha ez nem történt meg 15 napon belül, akkor sajnos akár 500 000 Ft-ig terjedő mulasztási bírság is kiszabható az Adóhatóság által.

A bejelentést annyiszor kellett megtenni, ahány kapcsolt vállalkozással volt gazdasági esemény, és sajnos a bírság is ennyiszer szabható ki.

Ha mindkét cég magyar illetőségű, akkor mindkét félnek be kellett nyújtania a bejelentést.

Továbbá, ha a kapcsolt vállalkozási viszony megszűnt, akkor a megszűnést követő 15 napon belül ezt is be kellett jelenteni az Adóhatóság felé, valamint a kapcsolt vállalkozások között 1 millió Ft felett megvalósult készpénz szolgáltatást is (készpénzben történő ellenérték kifizetés), ahol szintén él a 15 napos határidő. Ezek a bejelentések is 500 000 Ft-ig terjedő mulasztási bírsággal sújthatóak, ha nem kerültek benyújtásra vagy határidőn túl történt meg a benyújtásuk.

3. vizsgálati szempont: Milyen gazdasági események történtek a kapcsolt vállalkozások között?

Mindenképpen célszerű egy táblázatos formában összeállítani, hogy a kapcsolt vállalkozásokkal milyen gazdasági események történtek meg, pl. a következő tartalommal:

– kapcsolt vállalkozás neve,

– tranzakció, gazdasági esemény neve,

– szerződéskötés formája (írásbeli, szóbeli),

– szerződés kelte (teljesítés indulása),

– szerződés hatálya,

– számlázott összeg (nettó).

Miért is fontosak ezek a tranzakciók? Azért, mert kapcsolt vállalkozások között létezik egy olyan előírás, hogy az adóalapjukat a szokásos piaci ár figyelembe vételével kell megállapítaniuk. Mit jelent mindez?

Nagyon gyakran előfordul, hogy kapcsolt vállalkozások között a számlázás nem piaci alapokon történik, hanem piaci ár alatt vagy piaci ár felett. Ezzel nincsen probléma, hiszen szerződéses szabadság él a felek között. Azonban ez nem eredményezheti egyik fél számára sem, hogy jogosulatlan adóelőnyhöz jusson. Ezért a hazai (és nemzetközi) jogszabályok előírják, hogy a kapcsolt vállalkozásoknak a piaci ár és az általuk alkalmazott ár különbözetével ki kell igazítaniuk az adóalapjukat.

Ha a vállalkozás piaci ár alatt számlázott a kapcsolt vállalkozásának, és emiatt alacsonyabb árbevételt, alacsonyabb adóalapot mutatott ki, ez által kevesebb adót fizetett, akkor az Adóhatóság adóhiányt állapíthat meg, amit be kell fizetni. Emellett akár az adóhiány 50%-áig terjedő adóbírság is kiszabásra kerülhet.

A másik fél csökkentheti ugyanezen összeggel az adóalapját, de ez több feltételhez kötött, melyeket az adótörvények tartalmaznak.

Ha a felek a piaci ártól eltérő árakat alkalmaznak, ki kell számítaniuk a piaci árat, a piaci ár mellett fizetendő adót és ezt le is kell dokumentálniuk minden esetben! Függetlenül attól, hogy mikro-, kis- vagy közép-, esetleg nagyvállalkozásról van-e szó.

Legyünk figyelemmel arra is, hogy a piaci ár és a kapcsolt vállalkozások között alkalmazott ár eltérése nemcsak a társasági adóban, hanem például az iparűzési adóban is gondot okozhat, mert ott is kötelező az adóalap módosítása.

Láthatjuk tehát, hogy mindenképpen figyelni kell az egymás közötti szerződésekre, számlázásokra és dokumentálni célszerű (eltérés esetén kötelező), hogy mi alapján állapították meg a kapcsolt vállalkozások a közöttük alkalmazott árakat.

4. vizsgálati szempont: Szükséges-e transzferár nyilvántartást készítenie a vállalkozásnak?

Bizonyos vállalati méret esetén mindenképpen kötelező a transzferárakat (egymás közötti árakat) bizonyítani és transzferár nyilvántartást készíteni. Ennek hiánya vagy hiányos elkészítése 2 000 000 Ft-ig terjedő mulasztási bírsággal sújtható. Kinek szükséges ezt elkészítenie, milyen mentességek alapján lehet kikerülni ennek hatálya alól és hogyan lehet teljesíteni ezt a kötelezettséget? Cikksorozatunk következő részében ezt járjuk körbe.

Forrás: ado.hu

Cégcsoportok adótervezése, cégstruktúrák és megoldások – 5. rész

A cégcsoportokról szóló cikksorozatunk utolsó részében megvizsgáljuk, kinek és milyen mélységű és tartalmú bizonyítással, alátámasztással kell rendelkeznie a transzferárak (kapcsolt vállalkozások között alkalmazott árak) területén, és hogyan lehet mentesülni az írásos bizonyítás alól.

Egy cégcsoportba tartozó vállalkozások esetében az egymás közötti finanszírozás, számlázás, szolgáltatás nyújtás, termékforgalom arra is lehetőséget ad, hogy a vállalkozások beszámolói által mutatott összképet a felek a befolyásolják. Nézzünk erre néhány példát!

Ha például a leányvállalat árbevételének nagy része abból származik, hogy az anyavállalata részére értékesíti az általa gyártott késztermékeket, akkor a késztermékek ármeghatározása alapvetően befolyásolni fogja a forgalom és a nyereség szintjét a leányvállalatnál. 

Ha a cégcsoportba tartozó egyik vállalkozás szerzi be központilag az alapanyagokat a független importőrtől (a nagyobb megrendelési érték miatt nagyobb kedvezménnyel), és arra nem tesz hasznot, amikor a többi tagvállalat felé továbbszámlázza azokat, akkor a közös beszerzés előnye nem nála, hanem a többi cégnél csapódik le, amelyek magasabb jövedelmezőséget érnek el.

A közös tulajdonosi körrel rendelkező vállalatoknál tehát ez egyfajta előny, melyet gyakran összetett tervezési feladat előz meg, és a felek eltérhetnek szerződéseikben a piaci ár szintjétől, hiszen a szerződéses szabadság megillet minden vállalkozást. 

Azonban arra figyelniük kell, hogy a piaci ártól eltérített árazás ne legyen hatással a vállalkozások által fizetendő adóra, ezért amikor az adóalapjukat számítják, korrekciós tételeket kell alkalmazniuk. Ki kell számítaniuk úgy az adóalapot, mintha piaci áron történtek volna meg a kapcsolt vállalkozásokkal megvalósult gazdasági események, és az így keletkező adóalap után kell adót fizetniük. Ez a tisztán magyar tulajdonú vállalatcsoportokra is igaz, nemcsak a nemzetközi cégcsoportok tagvállalataira.

Dokumentálási kötelezettség

Az Art.  44. § (1)-(2) bekezdése értelmében az adózónak azt kell nyilvántartással megfelelően alátámasztania, hogy adóalap megállapítása hogyan történt. Így a szokásos piaci ártól eltérő ellenérték alkalmazása esetén mindenképpen felmerül annak dokumentumokkal történő alátámasztása is, függetlenül attól, hogy mikro-, kis-, közép- vagy nagyvállalkozásról van szó. (A Tao. 18.§. (5) bekezdésében említett transzferár nyilvántartás készítési kötelezettség pedig a közép- és nagyvállalkozásokat érinti, erről a következőekben lesz szó.)

Tehát ha a kapcsolt vállalkozások között alkalmazott ár eltér a piaci ártól, akkor erre vonatkozóan rendelkezniük kell valamiféle számítással, kimutatással és bizonyítással (írásban), mert az adóalapjuk korrekcióját bizonylat alapján tehetik meg. Tehát a piaci ár és az alkalmazott ár (transzferár) közötti eltérés esetén az adóbevallást és adókiszámítást egy írásos kimutatás fogja megalapozni. Ennek a kimutatásnak, bizonyításnak, nyilvántartásnak fő szabály szerint nincs kötött formája, a cégek maguk alakítják ki a tartalmát.

A szokásos piaci ár meghatározása a társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény (továbbiakban. Tao. törvény) 18. § (2) bekezdésében rögzített módszerek valamelyikével történhet. E módszerek közül adóellenőrzés esetén az adóhatóság azt alkalmazza, amelyikkel a leginkább megközelíthető a reális piaci ár, tehát az adózónak is erre kell törekednie.

Az alkalmazott módszer kiválasztására az ellenőrzés során az adóhatóság különös gondot fordít, mivel őt terheli annak bizonyítása, hogy a kapcsolt vállalkozások közötti ügyletekben alkalmazott ár nem felel meg a szokásos piaci árnak.

Mi lehet ezzel kapcsolatban a könyvelő felelőssége? A piaci ár meghatározása nem könyvelői feladat, a szerződések aláírása és ügyletek megkötése ügyvezetői feladat, a tranzakciók ármeghatározása kellő mélységű, sokszor szakmai ismereteket igényel. A könyvelő feladata és felelőssége, hogy felhívja a vezetés figyelmét írásban arra, hogy a kapcsolt vállalkozások közötti ügyleteknél milyen kötelező előírásokat kell betartani, és bekérje az egyes gazdasági eseményekhez a piaci árat és annak bizonyítását az illetékes vezetőtől, majd eltérés esetén kiszámítsa az adóalap korrekciót.

Transzferár nyilvántartás készítési kötelezettség

Nagyobb cégcsoportoknál nemcsak akkor kell bizonyítást készíteni, ha az alkalmazott ár (transzferár) eltér a piaci ártól a kapcsolt vállalkozások között, hanem akkor is, ha nem tér el. A Tao. tv. 18.§. (5) bekezdése alapján a legalább középvállalkozási méretet elérő adózónak transzferár nyilvántartás készítési kötelezettsége keletkezik, melyet a 22/2009. PM rendelet (2018-tól a 32/2017. (X. 18.) NGM rendelet) előírásai alapján kell teljesítenie. 

A vállalati méret besorolás rendkívül összetett feladat, mert a cégcsoport vállalkozásai közül a kapcsolódó vállalkozások és a partnervállalkozások adatait össze kell számítani. Így fordulhat elő, hogy számos – önmagában kisvállalkozási méretű – cég az által válik középvállalkozássá, mert egy nagyobb (vagy éppen több cégből álló) vállalatcsoport tagja. 

A transzferár nyilvántartás készítési kötelezettség alóli mentességhez a megfelelő módon összeszámított cégcsoportszintű adatoknak az alábbiakat kell teljesíteniük:

• az összeszámított foglalkoztatotti létszám kevesebb legyen mint 50 fő ÉS
• az összeszámított árbevétel VAGY mérlegfőösszeg kevesebb legyen mint 10 millió eurónak megfelelő forintösszeg.

A mutatószámokat minden üzleti év utolsó napján kell vizsgálni (2017-re vonatkozóan tehát 2017.12.31-én) a két utolsó lezárt (konszolidált vagy éves, egyszerűsített éves) beszámoló adatai alapján. A kétéves szabály miatt egy vállalkozás csak akkor veszíti el korábbi vagy nyeri el új vállalati minősítését, ha a megelőző két évi beszámolóban egyaránt teljesülnek az új vállalati méret besorolás feltételei.

Ha egy vállalkozás eléri a középvállalkozási méretet, akkor vizsgálandóak, hogy milyen tranzakciók valósultak meg és a tranzakciók közül melyek esnek összevonási kötelezettség alá. Ugyanis, ha a megfelelően összevont tranzakciós érték szokásos piaci áron nem éri el az ÁFA nélkül számított 50 millió forintos értékhatárt, akkor mentesül az adózó a nyilvántartás készítési kötelezettség alól, valamint összevontan is elkészítheti a nyilvántartását.

Az összevonási szabályokat a 22/2009. PM rendelet tartalmazza, mely szerint:

3. § (1)Az adózó a nyilvántartást – választása szerint a 4-7/B. §-ban foglaltak alapján – ellenőrzött ügyletenként készíti el.
(2) A nyilvántartási kötelezettség – az (1) bekezdéstől eltérően – összevontan is teljesíthető, ha az összevonás az összehasonlíthatóságot nem veszélyezteti, és a szerződések
a) tárgya azonos, továbbá teljesítésük minden lényeges feltétele előre rögzített és azonos, vagy a feltételek között az eltérések nem jelentősek, vagy
b) egymással szorosan összefüggnek.
(3) Az adózó a (2) bekezdés szerinti összevonást köteles a nyilvántartásban megindokolni.

A mentesülési szabály pedig az alábbi:

1. § (3) Nem terheli az e rendelet szerinti nyilvántartási kötelezettség

f) a kapcsolt vállalkozásokat, ha a szerződés alapján történő teljesítések értéke az adóévben (általános forgalmi adó nélkül számított) szokásos piaci áron az 50 millió forintot nem haladja meg, azzal, hogy az értékhatár megállapításánál – az összevonás tényétől függetlenül – az e rendelet szerint összevonható szerződések alapján történő teljesítések értékét együttesen kell figyelembe venni.

A fentiek a 2013-as évtől kezdődően érvényesek, ezt megelőzően az 50 millió forintos értékhatárt mindig az adott tranzakció kezdetétől az adott adóév végéig kumuláltan kellett összeszámítani.

További mentességek

A rendelet alapján további mentességek is fennállhatnak, például nem terheli az e rendelet szerinti nyilvántartási kötelezettség

• az adózót magánszeméllyel nem egyéni vállalkozóként kötött szerződése alapján,
• az adózót azon ellenőrzött ügylettel kapcsolatban, amelynek vonatkozásában az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 132/B. §-a szerint a szokásos piaci árat az állami adóhatóság határozatban megállapította, a kérelem benyújtásának adóévétől annak az adóévnek az utolsó napjáig, amelyben a határozat érvényessége megszűnik, feltéve, hogy a határozatban rögzített tényállás ezen időszakban változatlanul fennáll,
• a szolgáltatás, termékértékesítés ellenértékének kapcsolt vállalkozás vagy kapcsolt vállalkozások részére változatlan összegben, illetve értékben történő átterhelését, feltéve, hogy a szolgáltatást nyújtó, termékértékesítő társaság az adózóval, külföldi személlyel, vagy a költséget viselő féllel kapcsolt vállalkozási viszonyban nem áll,
• az ingyenes pénzeszközátadást és átvételt,

Ha a rendelet szerinti feltételek fennállnak, egyszerűsített formátumú nyilvántartás is készíthető, melyet alacsony hozzáadott értékű csoporton belüli szolgáltatásként találunk meg a 22/2009. PM rendeletben.

2018-tól jelentősen megváltozik a transzferár nyilvántartás készítési kötelezettség, három szintű nyilvántartás készítése lesz kötelező, melyek részei a következők:

• 1. cégcsoport szintű adatok bemutatása
• 2. vállalkozás bemutatása
• 3. tranzakciók egyenkénti bemutatása

Az új előírások a 32/2017. (X. 18.) NGM rendeletben olvashatóak.

Forrás: ado.hu

 

Kell-e nekünk a magyar euró?

2017. november 7.

Kezdjük gyorsan az elejéről!

Az, hogy a termékek, szolgáltatások, a munkaerő (és még sok minden más) értékét pénzben fejezzük ki, nagyon fontos eleme a gazdaságoknak. Így történhet az egységes elszámolási rendszeren alapuló "értékmérés". Már az alapfokú közgazdasági tanulmányaink első óráin a fejünkbe verik a legfontosabb összefüggést: a piacokon a kereslet és a kínálat kiegyenlítődése az árakon keresztül zajlik le. Vagyis ha egy termék kereslete vagy kínálata megváltozik, az ár is változik. Bár a való életben egy csomó dolog bonyolítja ezt a rendszert, de a mechanizmus egészen egyszerű – mindaddig, amíg egyetlen értékmérő, egyetlen pénz létezik.

Abban a pillanatban, hogy többféle pénzről beszélünk, ez egész dolog jóval komplikáltabb lesz. Amikor egy fizetőeszköz értékét megváltoztathatjuk egy másikkal szemben, akkor kilépünk a kis egyszerű modellünkből, ha úgy tetszik, "csalunk". Ekkor a pénz (csereközvetítő, értékőrző, elszámolási egység) értéke megváltozik, így az ebben a pénzben hozzáférhető "termékek" (áruk, munkaerő, hazai valutában denominált pénzügyi eszköz stb.) ára megváltozik egy külső szereplő számára.

De ha ez ilyen macerás, miért vacakolunk vele, miért nincs egy fizetőeszköz a világon, és kész? Erre a kérdésre adhatnánk bonyolult, történelmi és politikai megközelítésű válaszokat, de koncentráljunk inkább a többféle fizetőeszköz közgazdasági értelmére. A Nobel-díjas Robert Mundell (nem mellesleg ez euró elméleti megalapozásának főalakja) így fogalmazott:

Tegyük fel, hogy "A" ország termékei iránti kereslet megnő "B" ország termékei rovására, vagyis változás áll be a fogyasztói preferenciákban. Ha B-ben nominális merevségek vannak jelen (például a nominális bérek lefelé rugalmatlanok), az egyensúly (külkereskedelmi mérleg) helyreállhat B valutájának leértékelődésével.

Általánosabban leírva mindez azt jelenti, hogy bizonyos esetekben előállhat, hogy a különböző piacokon (országokban) az egymáshoz viszonyított relatív árak megváltozására van szükség. Ez történhet nominális ár-, bérváltozáson, vagyis az inflációs különbözeteken keresztül, de a tapasztalatok szerint ez gyakran lassú, intézményi tényezők által is korlátozott folyamat lehet. A leginkább "rugalmas" (tehát praktikus, gyors, politikailag kevésbé költséges) megoldásként az árfolyamváltozás jön szóba.

Elszaladtak az árak és a bérek? Csökkent a versenyképesség az exportpiacokon? Az egyoldalú árfolyam-leértékelés kezeli a tüneteket. Nem fog tőle önmagában emelkedni a reálgazdasági versenyképesség, de a versenyképességgel összhangban lévő relatív ár- és bérszint viszonylag könnyen elérhető.

Akkor meg mire ez a nagy felbuzdulás a közös pénzért?

Ha egyszer van egy ennyire kényelmes eszközünk fontos problémák kezelésére, bizonyára senki sem igyekszik a fizetőeszközének az árfolyamát rögzíteni, még inkább – ennek a megoldásnak végletes (végleges) változatát alkalmazva – egy másik gazdasági térség pénzét bevezetni, gondolhatnánk. Ehhez képest a történelemben jó néhány példa van ilyen törekvésre, sőt, nem egy közülük sokáig sikeres volt.

Az arany standard rendszer például nemzetközi együttműködés keretében, hitelesen tudta stabilan tartani több ország fizetőeszközének árfolyamát. A Bretton Woods-i rezsimben részt vevő országok jelentős gazdaságpolitikai autonómiával, de árfolyampolitikájukban és külkereskedelmükben a nemzetközi egyezménynek alávetve működtek. A rendszer egyik sarokköve volt a valutaárfolyamok stabilitásának biztosítása konvertibilis valuták mellett. És persze itt van a nagy politikai-gazdasági projekt, az euróövezet.

Ezekben a rendszerekben a rögzített árfolyam (a közös pénz) igényét a kiszámíthatóbb gazdasági környezettel, a külkereskedelem élénkülésének támogatásával, a tranzakciós költségek csökkenésével, a versenyző leértékelés visszaszorításával, a kis országok árfolyamsokkjai elleni védelemmel magyarázták.

Vagyis eszerint

• van olyan "élményünk", hogy milyen jó az árfolyam változtatásának lehetősége, ami képes sokkokat, gazdaságpolitikai hibákat korrigálni, illetve
• van olyan élményünk, hogy az önálló fizetőeszköz sokkok forrása, költséges mulatság, erőforrás-pazarlás, felesleges kockázat, amihez alkalmazkodni vagyunk kénytelenek.

A fentiek alapján túlléphetünk a fekete-fehér reflexeken, és megelőlegezhetünk egy óvatos következtetést:

tökéletesen biztos válasz nincs a magyar euró kérdésére sem – hasznok, költségek, kockázatok mérlegelésével lehet "megsejteni" a számunkra ideális döntést.

Már "csak" annyi a dolgunk, hogy számba vegyük ezeket.

Az euró bevezetésének közgazdasági feltételei abból a kérdésből eredeztethetők, hogy milyen feltételek mellett lehet rögzített árfolyamrendszert fenntartani. A kérdéssel az optimális valutaövezetek (optimum currency areas – OCA) elmélete foglalkozik. Fő alakja Robert Mundell, akinek fentebb idézett gondolatát érdemes folytatni.
 

Termelési tényezők mobilitása és/vagy fiskális transzferek

Tegyük fel, hogy "A"ország termékei iránti kereslet megnő "B" ország termékei rovására, vagyis változás áll be a fogyasztói preferenciákban. Ha B-ben nominális merevségek vannak jelen (például a nominális bérek lefelé rugalmatlanok), az egyensúly (külkereskedelmi mérleg) helyreállhat B valutájának leértékelődésével. Amennyiben erre nincs mód (rögzített árfolyam vagy valutaunió esetén), szükség van a munkaerő mobilitására, ellenkező esetben B-ben munkanélküliség és A-val szemben külkereskedelmi deficit alakul ki. Mundell szerint tehát egy optimális valutaövezet legtágabb határát a munkaerő mobilitása jelöli ki.

Később többen rámutattak arra, hogy más kiegyenlítő mechanizmusok is léteznek, például a fiskális transzfer, így a munkaerő mobilitása nem feltétlenül szükséges a valutaunióhoz.

Aszimmetrikus sokkok

A további kutatások során az a kérdés került előtérbe, hogy milyen körülmények között lehet kicsi a valószínűsége egy olyan aszimmetrikus sokknak, ami nem érinti a valutaövezet egészét, csak egy (néhány) tagját.

Peter Kenen rámutatott, hogy amennyiben egy országot aszimmetrikus sokkok érik, szükség lehet a relatív árakon keresztül történő alkalmazkodásra. Kellően diverzifikált ágazati szerkezet ("a reál- és pénzügyi portfólió diverzifikáltsága") biztosítékot jelenthet arra nézve, hogy az egyes gazdaságokat érő sokkok "egyedisége" kisebb legyen.

Ronald McKinnon arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyitottság és közös kereskedelem magas aránya mérsékli az egyedi hatások miatti alkalmazkodási kényszert, így az árfolyampolitika beavatkozási szükségességét.

Szintézis

Anélkül, hogy nagyon elmélyednénk az OCA rejtelmeiben, rögzítsük a válság előtti tudásunk főbb elemeit. 

• Amennyiben a tényezőpiacok rugalmasak, az árak és a bérek szabadon mozognak mindkét irányba, a közös pénz bevezetésével kapcsolatos kihívások nem tűnnek túlságosan nagynak.
• Mivel ez a rugalmasság nem életszerű, ezért szükségesek a fiskális transzferek. Ez vagy hatékonyan működtetett közös költségvetés vagy folyamatosan rendelkezésre álló hazai fiskális kapacitások igényét veti fel.
• A (valutaövezetben nem létező) önálló árfolyampolitikára jóval kevesebb szükség lehet, ha a gazdasági szerkezet heterogén, diverzifikált, illetve hasonlít a többi övezetbeli országéra, melyekkel a gazdasági kapcsolatok intenzívek.
• A gazdaságpolitika további feladata, hogy őrködjön az üzleti ciklusok szinkronizáltságán. Ennek a feladatnak a főbb elemei a harmonizált költségvetési és jövedelempolitika, illetve a hitelciklusok figyelemmel követése.

Ehhez hasonló következtetésre jutott egyébként a Magyar Nemzeti Bank is, amikor megjelentette a nagy hatású írását a magyar euróbevezetésről 2002-ben.

Ennek az írásnak nem célja a hivatalos euróövezeti felvételi kritériumok értékelése, de annyit érdemes megjegyezni, hogy a fenti szempontok csak nyomokban jelennek meg a maastrichti előírásokban, amelyek elsősorban a nominális stabilitásra koncentráltak. Tulajdonképpen a válság előtt sem állította senki, hogy az eurózóna megfelelne az optimális valutaövezetek kritériumainak.

Vagyis sejthető volt, hogy amennyiben nagy sokk érné az eurózónát, az sokkal nagyobb költségekkel jár, mintha az országoknak lenne önálló árfolyampolitikája.

Az ilyen kritikákat a válság előtt jellemzően két érvvel szokták tompítani. Ez egyik, hogy az euróövezetbe belépő országok az intenzívebbé váló gazdasági kapcsolatok hatására egyre inkább teljesíteni fogják az OCA-feltételeket. A Frankel-Rose féle endogenitási hipotézis szerint ugyanis a monetáris integráció szükséges előfeltételei egyben annak következményei is lehetnek. Tehát éppen a monetáris unió, a közös pénz segítheti elő az optimális valutaövezet elmélete szerint szükséges nominális és reálkonvergencia feltételeinek megvalósítását. A másik érv az volt, hogy az eurózóna a következő években az intézmények fejlesztésével úgyis kialakítja az ideális működési feltételeket. Ennek kudarcát a válság bizonyította.

A 2008-ban kitört pénzügyi válság, illetve az európai adósságválság két fontos dologra világított rá: 

• Az euróövezetben olyan problémák is ki tudnak alakulni, amelyekkel az elmélet nem számolt. Kiderült, hogy az euórövezeten belül igenis léteznek fizetési mérleg korlátok, illetve hogy az eltérő egyensúlyi reálkamatszint eszközár-buborékokhoz, pénzügyi instabilitáshoz vezet. A reálkonvergencia (a periféria gazdasági felzárkózása) sem mindenhol gyorsult fel az eurózónában, és ahol mégis, ott több esetben fenntarthatatlan módon történt.
• Az euróövezet intézményei a válságot nem tudták hatékonyan kezelni. Nem volt a költségvetési fegyelmet kikényszerítő hatékony mechanizmus, a válság a legtöbb országot teljesen hibás költségvetési pozícióban érte. Az Európai Központi Bank a potenciális eszköztárához képest korlátozott mandátummal rendelkezett, amivel nem tudott hatékonyan reagálni a válságra. A pénzügyi rendszer integrációs szintű felügyelete szinte teljesen hiányzott.

Az 1. ponttal kapcsolatosan a felkészültség kérdése merül fel. Pontosabban:
a válság előtti felfogáshoz képest megváltozott-e a tudásunk az euróbevezetés közgazdasági feltételeit (előnyeit, hátrányait, kockázatait) illetően?

Vagyis azt érdemes végiggondolni, hogy a friss élményeink alapján milyen feltételek mellett lehet érdemes lemondani egy országnak az önálló monetáris politikáról.

A 2. pont a fogadóképességgel kapcsolatos, vagyis hogy a válság óta lezajlott (és a közeljövőben várható) intézményi reformok javítottak-e az eurózóna működésén, különös tekintettel a válságkezelés hatékonyságán?

A felkészültség

Amit biztosan elmondhatunk: a maastrichti kritériumrendszert, mint a felkészültség fokmérőjét nyugodtan elfelejthetjük. A válság világosan megmutatta, hogy az inflációra, kamatokra, költségvetési helyzetre vonatkozó elvárások elégtelenek és hibásak.

A felkészültség egyik fontos aspektusát egy furcsa kifejezés ragadja meg a legjobban: ez a "REER-menedzselés", magyarul a reálárfolyam alakítása. Mit is jelent ez a gyakorlatban?

Ahogy azt az írás elején megmutattuk, az, hogy egy ország az eurózónába belépve a pénzét egy konverziós árfolyamon lecseréli euróra, felfogható úgy is, hogy ezen az árfolyamon rögzítette a (nominális) árfolyamát az euróhoz. Ami ezután történik a belső árakkal, bérekkel, az tulajdonképpen a rögzített nominálárfolyam melletti reálárfolyam-változás. Ha egy országban a bérek és az árak az eurózóna egészéhez képest eltérő mértékben változnak, akkor a reálárfolyam le- vagy felértékelődik. Ez akkor okoz problémát, ha a reálárfolyam elszakad a termelékenység által meghatározott egyensúlyi szinttől.

Rögzített nominális árfolyam mellett nyilván sokkal korlátozottabban lehet hatni a reálárfolyamra. Éppen ezért az euróra való felkészültség ebből az aspektusból két dolgot jelent:

I.

A gazdaságpolitika működjön úgy, hogy az intenzív REER-menedzselésre ne legyen szükség. Ideális esetben ez nem csak a kormányzat józan belátást jelenti, hanem olyan intézmények hatékony működését, amelyek ilyen irányba terelik a gazdaságpolitikát. A leglényegesebb feladat 

• a bér és a termelékenység közötti összhang biztosítása (lásd pl. bérmegállapodások),
• olyan makroprudenciális felügyeleti tevékenység, amelyik sikeresen kezeli a hitelciklusokat, illetve
• a nominális stabilitás, elsősorban az árstabilitás biztosítása.

II.

A gazdaságpolitika gondoskodjon arról, hogy a korlátozott eszközeivel azért szükség esetén tudjon hatni a reálárfolyamra. 

• Ehhez egyrészt megfelelő (a gazdasági ciklussal összhangban lévő) költségvetési mozgástér szükséges. Ez természetesen nem a 3%-os maastrichti deficitszabály betartását jelenti, hanem ennél sokkal fegyelmezettebb, nagyobb mozgásteret, rugalmasságot biztosító költségvetési politikát.
• Másrészt a lehetőségekhez képest hatékony jövedelempolitika is kell. Ehhez passzív módon a munkaerőpiac rugalmasságának biztosításával lehet hozzájárulni, de a költségvetési mozgástér megléte is fontos.

(A maastrichti kritériumok elégtelenségéről az euró-érettség megítéléséhez, illetve a termelékenység, az ár- és béralakulás koordinálását előmozdító intézmények jelentőségéről részletesebben is ír Neményi Judit és Oblath Gábor. A 2012-ben megjelent tanulmányuk óta hasonló mélységű értékelő anyag nem készült Magyarországon.)
 

A fogadóképesség

Vajon az eurózóna változott-e annyit az elmúlt években, hogy mára egy belépést fontolgató ország számára vonzóbbnak tűnik, mint a válság éveiben? Ha a főbb pontokon végignézünk, vegyes kép tárul elénk. 

• A felügyeleti eszközök köre bővült és bővülni fog. Az egységes, közvetlen bankfelügyelet, a szanálási mechanizmus és az egységes betétbiztosítás területén nem egyforma mértékű az előrelépés, de összességében így is érdemi, és a kilátások is biztatók.
• Az Európai Központi Bank a válság során önkényesen kitágította rosszul definiált mandátumát. A szűken vett árstabilitási célján alaposan túlnyúlva nem hagyományos eszközöket tett a monetáris eszköztár részévé, jelentős szerepet vállalva az adósságválság kezelésében ((pl. pénzügyi stabilitás, transzmissziós rendszer helyreállítása). A mai EKB sokkal inkább alkalmas a közös monetáris politika kialakítására, mint a válság előtti.
• Ugyanakkor az optimális valutaövezethez szükséges közös (elégséges) fiskális kapacitás továbbra sincs, és úgy tűnik, nem is lesz. Az uniós költségvetés ilyen mértékű felduzzasztásához és egy Európai Valutaalap felállításához sincs meg a politikai egység. (Ezért is hangsúlyos a tagállami fiskális mozgástér megteremtése.)

Ellenpróba

Amikor a fenti szempontokat számba vesszük, fontos, hogy egy reális alternatív pályával hasonlítsuk össze az euróbevezetés lehetőségét. A belépéshez szükséges tennivalók, illetve az ahhoz kötődő hasznok és költségek egy része a kimaradó országot is érinti.

A felkészültség kapcsán felmerülő kérdés, hogy mennyivel kell kevesebb felkészültség, ha nem akarunk euróövezeti tagok lenni?

Ha rendelkezésre áll a nominális árfolyamváltoztatás lehetősége, akkor a reálárfolyamra ható további eszközökre kevesebb feladat hárul, így az euró bevezetése biztosan többlet erőfeszítést kíván. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy túl sokat. A magyar államadósság magas szintje ugyanúgy feszes (a mainál is feszesebb) költségvetést igényel, mint az euróbevezetés. A jövedelempolitika menedzseléséhez szükséges hatékony intézmények felállítása, illetve a bér és termelékenység közötti összhang fenntartása ugyanúgy érdeke lehet a gazdaságpolitikának – igaz, a politikusok korlátozónak érezhetik, ha egy választás előtt nem tudják megnyomni a béreket a későbbi elinflálás reményében. Ugyanakkor optimális gazdaságpolitikát feltételezve ez nem tekinthető közgazdasági érvnek.

A fogadóképesség esetében lényeges, hogy mennyivel érintenek minket kevésbé a nem hatékonyan működő eurózóna hibái, ha nem vagyunk tagok?

Az eurózónát érő sokkhatások minket akkor is érinteni fognak, ha nem leszünk eurózóna tagok. A szoros kapcsolatok miatt az eurózóna esetleges hibái átcsorognak a magyar gazdaságba. Ez egy adottság, ezért fontos látni, hogy a belépés ilyen típusú költségei nem egyenlők azzal, amennyivel egy nemzeti gazdaságpolitika esetlegesen hatékonyabb lehet a közösséginél. (És fordítva: egy sikeres eurózóna gazdasági előnyeiből akkor is részesedhetünk, ha kívül maradunk.)

Ezek a megfontolások felvetik azt a gyanút, hogy nincs-e eltúlozva az euróbevezetés kérdése? Lehet, hogy a (végletesen) kötött árfolyamrendszer csak egy a gazdaság millió paramétere között, ami egyáltalán nem ítéli sikerre, de nem is kárhoztatja el örökre az országot? Ahhoz, hogy erről meggyőződhessünk, érdemes megnézni, hogy az euórövezetbe belépett, illetve abból kimaradó országok (különösen a hozzánk hasonló szerkezetűek) hogyan teljesítettek az elmúlt bő egy évtizedben.

A követező írásom erről fog szólni, illetve a tanulságok alapján felvázolom az euróhoz fűződő (szerintem) optimális viszonyt. 

Forrás: portfolio.hu