Csongrád Megyei Iparszövetség

Mihályi Péter: Hol élünk? Az Orbán-rendszer logikája

Amit tudunk, és amit nem

Tulajdonképpen a feladat egyszerű. Elég Orbán Viktor gondolkodásmódját megérteni. A 2002-es választási vereséget követően Orbán a Fideszt diktatórikus módszerek alkalmazásával vezérelvű, monolit párttá alakította át, amihez hasonló tartósan, egy évtizednél is hosszabb időn át, soha nem működött a magyar történelemben. A Fideszben csak a pártelnök véleménye számít, nincsenek frakciók, irányzatok, ambiciózus, közel egyenrangú helyettesek és az élre törni kívánó ifjútörökök. Ezért van értelme Orbán-korszakról és Orbán-rendszerről beszélni – hasonlóképpen ahhoz, ahogy a történészek Horthy-korszakról és Kádár-korszakról beszélnek. A három autokrata, paternalista rezsim között persze vannak lényeges különbségek is. Horthynak nagyobb volt a mozgástere a nemzetközi politikában, mint akár Kádárnak vagy Orbánnak, viszont – pártok felett álló kormányzóként – kevesebb végrehajtói hatalom koncentrálódott a kezében. Horthy miniszterelnökei számottevő, relatív autonómiával rendelkeztek, Kádár miniszterelnökei viszont csak bábok voltak. Orbán Magyarországon pártelnökként is és miniszterelnökként is korlátlanul szuverén. Csak az országon kívüli külső erőviszonyok korlátozzák.

Ha a populizmust olyan megosztó ideológiának fogjuk fel, melynek lényege, hogy a társadalmat jókra és rosszakra osztja, s a jók, akik a nemzet érdekét képviselik, azok az „egyszerű emberek”, a rosszak pedig a „korrupt elit”-ek, akkor sem a Horthy-rendszer, sem a Kádár-rendszer nem volt populista, ám az Orbán-rendszer nagyon is az. A Horthy-rendszer a „mi” és „ők” ellentétét leginkább a Trianon-probléma, a területi revízió kontextusában értelmezte, vagyis nem belül, hanem kívül kereste az ellenséget; ehhez képest az antiszemitizmus, a kereskedelem és a pénztőke lenézése csak járulékos ideológiaként szolgált. A Kádár-rendszer pedig azért nem volt populista, mert a régi elitet már a Rákosi-rendszer megfosztotta minden hatalmától és társadalmi presztízsétől. Ezt fejezte ki az „aki nincs ellenünk, velünk van” jelszó.

De azért mégsem olyan könnyű koherens módon, tényekkel is alátámaszthatóan feltárni az Orbán-rendszer belső logikáját. Politikusoktól kevés olyan memoárt és őszinte interjút olvashattunk, amely elárulná az egyes döntések hátterét. Azt viszont mindenki látja, hogy Orbán és alvezérei gyakorta nem mondanak igazat sem az okok, sem a célok tekintetében. A miniszterelnök egy alkalommal maga is elárulta, hogy kormánya folyamatosan kettős játékot játszik: pávatáncot jár. Van, pontosabban szólva feltételezhető, hogy létezik még két további fontos magyarázat, amelyről keveset, sőt szinte semmi bizonyosat nem tudunk. Az amerikai politológiai zsargon szóhasználatával ezek a „known unknown” dolgok. Egyfelől nem ismerjük azokat a pszichiátriai-pszichológiai vizsgálati megállapításokat, amelyek az elmúlt két évtizedben születtek az esetenként súlyosan patológiás tüneteket mutató miniszterelnökről.[1] Másfelől nem tudjuk azt sem, hogy van-e alapja azoknak az elmúlt hónapokban megerősödött híreknek, melyek szerint Putyin orosz elnök titkos dokumentumokkal zsarolja a magyar miniszterelnököt. Ha ezekre egyszer fény derül, lehet, hogy mindent egészen másképpen fogunk látni. És végül itt vannak, illetve itt lehetnek az ún. „unknown unknown” tények, vagyis az olyan magyarázó tényezők, amelyek létezését még csak nem is sejtjük. (Egy fontos magyar történelmi példát idézve: 1989 előtt senki sem tudta, hogy a Szovjetunió 1963-tól Magyarországon is tárolt kisebb hatótávolságú taktikai nukleáris fegyvereket, s ezzel alapvetően behatárolta a NATO politikai mozgásterét. Erre a lehetőségre Magyarországon senki sem gondolt.)

Elismerve ezeket a korlátokat, e cikk fő állítása az, hogy az Orbán-rendszer lényege az önszabályozó piac intézményeivel szembeni bizalmatlanság, a nyílt gazdasági, politikai és kulturális verseny elutasítása és az a vak hit, hogy a jó vezető minden helyzetben biztosan meg tudja mondani, hogy mi az ország érdeke. Orbán nézetei 1994 óta nem sokat változtak, választási sikereit pedig annak köszönheti, hogy elvei nagymértékben azonosak a Jobbik, az MSZP, az LMP és több más, kisebb baloldali párt értékeivel.[2] Orbán bizonyos értelemben Torgyán József és a két háború közötti kisgazdapárt örököse: mai szavazóinak többsége a tízezer főnél kisebb települések lakója. Az már csak történészek számára fontos részlet, hogy az „illiberális állam” eszméjével Orbán a 2014-es választás előtt nem mert előállni. Csak nyáron, csak a választások után „coming out”-olt a nevezetes tusnádfürdői beszéddel.

Ez a bal- és jobboldali nézetazonosság a gyakorlatban, amikor a véleményeket szavazatokra kell átformálni, fontosabb, mint a felsorolt pártok és a Fidesz között kétségtelenül fennálló véleménykülönbségek – például a külpolitika terén. És ez az alapvető világnézeti azonosság magyarázza azt is, hogy Orbán és a Fidesz minden belső gátlás és a közvélemény értetlenkedése nélkül át tudja venni riválisai politikai ötleteit: a különadókat a szocialista párti pénzügyminiszterektől, a rezsicsökkentés gondolatát a Jobbiktól stb. Arra is mutatunk majd példát, hogy az MSZP vett át valamit a Fidesz programjából.

A populizmus sikerének éppen az az egyik titka, hogy egy időben, egy kommunikációs térben ugyanazok az üzenetek érik el a választópolgárt a bal- és jobboldali populisták táborából: X párt korrupt, Y párt nem tud kormányozni stb. Miért ne hinnék el ezt a választók, ha mind a két oldalról ugyanazt hallják?

 

 

Orbán szelektív antikapitalizmusa nyolc pontban

 

  1. A jövő felélése, ez minden populista és paternalista osztogató politika létalapja – legyen az akár baloldali, akár jobboldali. Annak feltételezése és ígérete, hogy a gazdasági korlátok átléphetők. Vagy úgy, hogy az állam az arra méltók javára elosztja a gazdagok vagyonát, vagy hitelből vagy külföldi segélyből fedezi a többletkiadásokat. Ez történt a Horthy-korszakban, az 1945-öt követő bő egy évtizedben, majd pedig a Kádár-korszakban is. Orbán Viktor 2010-es hatalomra jutásának egyik fontos oka az volt, hogy Magyarország eladósodottsága a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán rövid időre fenntarthatatlanná vált, s emiatt a szocialisták népszerűtlen megszorításokra kényszerültek. Történelmi szerencséje volt Orbánnak, hogy éppen az ő regnálása idején érkezett Magyarországra az Európai Unió tizenkétezermilliárd forintot kitevő, vissza nem fizetendő támogatása – méghozzá úgy, hogy ennek legnagyobb része 2010 után folyt be. Ez a relatív arányait tekintve a Marshall-segély méreteit is sokszorosan meghaladó pénzfolyam minden bizonnyal legalább 2020-ig hasonló ütemben fog áradni.

A közvélemény számára kevéssé ismert, hogy 2010 után a kormányzati szektor nettó adóssága reálértéken számítva nemhogy nem csökkent, hanem jelentősen, huszonhét százalékkal nőtt. Másképpen szólva: a lakosságnak és a vállalatoknak muszáj volt törleszteniük, de az állam nem húzta összébb a nadrágszíját. A jövő felélésével egyenértékű az is, ami a magánnyugdíjpénztárak háromezermilliárd forintos felhalmozott tőkéjével történt. Ez úgy jelent többletadósságot, hogy a 2011-ben elköltött pénzt évtizedeken át elnyújtva kell többletnyugdíjként kifizetni a magánnyugdíjpénztárakból az állami rendszerbe visszaléptetett nyugdíjasoknak. És folyamatban van már két új gazdaságélénkítő, eladósodásprojekt, a Paks 2. megépítése és a Belgrád–Budapest vasútvonal rekonstrukciója orosz, illetve kínai állami hitelből. Az elkövetkezendő nyolc-tíz évben e két gigaprojekt együtt további ötezermilliárd forintnyi pluszpénzt jelent az Orbán-kormány számára. Mindezek ellenére a sok befolyt ingyenpénzből, az elkonfiskált nyugdíjpénzből és a felvett hitelekből nem képződött többletberuházás. Annak ellenére, hogy 2010 és 2016 között a GDP tizenkét százalékkal nőtt, a beruházások éves volumene 2016-ban 2,5 százalékkal elmaradt a 2010-es érték mögött!

Hova került akkor ez a rengeteg pénz? A válasz egyszerű, de nagyon más, mint amit a kormánykritikus közvélemény gondol: alapvetően a keresetek és a nyugdíjak emelésére ment el minden forrás. Az elmúlt hét évben minden családban nőttek a reálkeresetek (már ahol volt kereső). A növekedés tizenkilenc százalék volt a gyermektelen családokban, huszonkét százalék az egygyermekeseknél, harmincegy százalék a kétgyermekeseknél és több mint ötven százalék a három, illetve több gyermeket nevelő családoknál. A nyugdíjak és a nyugdíjszerű ellátások tizennégy százalékkal nőttek, vagyis úgyszintén gyorsabban, mint a tizenkét százalékos GDP-növekedés. Ha bárki azt kérdezi, hogy mitől népszerű 2017-ben Orbán Viktor, akkor tehát itt a válasz. Bár az emberek jelentős része a kocsmában is meg a tévében is szívesen hallgatja és terjeszti is a gazdasági természetű panaszait (rosszabbul élünk, egyre több a szegény, egyre nagyobbak az egyenlőtlenségek stb.), amikor a közvélemény-kutatóknak kell válaszolni, vagy a fülkében behúzni az x-et, akkor a többség a saját anyagi helyzetét tekinti meghatározónak. Az pedig javul. Csak ritka, kivételes történelmi helyzetben szokott előfordulni, hogy a választók gazdasági alapú motivációit valami más szempont felülírja. Ahogy ezt annak idején Bill Clintonnal bebifláztatták a tanácsadói, csak ez számít: „It’s the economy, stupid!

 

A keresetek és egyéb makromutatók reálértékének alakulása
2010–2016 között (2010 = 100)

 

Forrás: A szerző számításai KSH- és MNB-adatok alapján.

 

  1. A Fidesz 1994-es kudarcából tanulva, Orbán Viktor gyorsan belenyugodott abba, hogy a magántulajdon, különösen a külföldi tulajdon, a multinacionális vállalatok jelenléte nem rokonszenves a magyar választók többségének. Ez volt a helyzet már a rendszerváltás idején is (1988–1990), a későbbiekben, a tapasztalatok birtokában, csak nőttek az ellenérzések. Ettől kezdve Orbán erre a közérzületre építette pártja politikáját, s vélhetően saját magával is elhitette, hogy a választóknak igazuk van. Erre a fundamentumra épült rá a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán a globalizációellenesség, az Európai Unión belüli további integráció elutasítása, majd pedig legújabban a menekültek és a bevándorolni szándékozók elleni félelemgeneráló, agresszív kampány, a „sorosozás” és a CEU elleni szellemi keresztes háború is.

A kapitalista rendszertől való tudatos elhatárolódás a magyarázata annak, hogy – szemben az 1998–2002-es időszakkal – Orbán Viktor második és harmadik miniszterelnöksége idején a Fidesz törölte kommunikációs szótárából a „polgár” kifejezést is, és helyette leginkább „az emberek” és/vagy a „magyar családok” szófordulatot használja. Ez az egyik magyarázata annak, hogy – szemben a harmadik köztársaság alkotmányával – a 2011-ben elfogadott Alaptörvényben sem a „magántulajdon”, sem a „piacgazdaság” kifejezés nem szerepel, és ennek folyományaként az új, 2014-ben hatályba lépett polgári törvénykönyvben sem. Ezért törölték az Alaptörvényből a „szociális piacgazdaság” kategóriáját is. Úgy érezték, hogy a jelző és a jelzett szó, más és más indíttatásból, a választók többségének egyaránt ellenszenves.

A közgondolkozásban és Orbán fejében is ott él a pénztőkével, a bankokkal és a tőzsdével szembeni bizalmatlanság, az a 19. századi naiv gondolat, hogy a kézzelfogható anyagi termelés, a föld művelése vagy a gyári futószalag melletti munka valamiképpen alapvetőbb és értékesebb, mint a kereskedés vagy a szolgáltatások általában. Az orbáni politika úgy lett kitalálva, hogy elhalássza az MSZP-szavazók egy részét. Bár azok a korábbi baloldali szavazók, akik alapjában véve mindig is bizalmatlanok voltak a magántulajdonnal és a kapitalista piacgazdasággal szemben, ettől még nem lettek automatikusan Fidesz-szavazók, sokan elpártoltak az MSZP-től, és az LMP-hez vagy a Jobbikhoz közeledtek. A Fidesz szempontjából már ez is politikai nyereség. Bauer Tamás kifejezését kölcsönvéve[3], én is a szelektív antikapitalizmust tartom az Orbán-rendszer gondolati alapkövének. Ez azért is megvilágító erejű megnevezés, mert ebben a fogalmi keretben világosan látszik, hogy Orbán álláspontja nem sokban különbözik az MSZP balszárnya által 1989 óta megszakítás nélkül képviselt állásponttól. Éppen ez a lényeg: nem generálisan kapitalizmusellenes az Orbán-rendszer, mint ahogyan a Horthy-korszak sem volt az. Mivel a Kádár-rendszer a kapitalizmus teljes tagadására épült, nyilván a Fidesz ide nem térhetett vissza, miképpen az MSZP vagy az LMP sem.

A szelektív piacellenesség azonban 2010 óta nemcsak retorika és ideológia, hanem nagy horderejű, jövedelmeket, vagyonokat és piaci lehetőségeket újraelosztó törvények és kormányzati intézkedések egész sora. Idetartoznak a különadók, a minimálbér folyamatos emelése, az ingyenes kéményseprés, az ingyenes állami hírszolgáltatás (MTI), a vasárnapi boltzárlat, a plázastop, a budapesti tőzsde és a szerencsejátékok államosítása, a tizenharmadik havi nyugdíj – általában véve mindaz, amit a kormányzat éveken át előszeretettel nevezett unortodox gazdaságpolitikának. Ezek majd mindegyikénél kimutatható, hogy a baloldali pártok is csináltak vagy követeltek valamikor valami ilyesmit. Az antikapitalizmus definíció szerint antiliberalizmust jelent, és megfordítva, az illiberális állam csak antikapitalista lehet. Ez a kettő, ha nem is szinonimák, de mindenesetre ugyanannak a dolognak a két aspektusa.

Másfelől viszont azt is hangsúlyozni kell, hogy mind ez idáig a szelektív antikapitalizmus nem tudta visszafordítani a történelem kerekét. A magyar gazdaság erejét és termelő potenciáját jelentő vagyon ma is éppen úgy ötven-száz multinacionális cég tulajdonában van, mint 2010-ben. A gazdaság nyitott és exportorientált éppen úgy, mint azelőtt. A hatályos gazdasági törvények minden lényeges területen ma is EU-konformnak mondhatók, mert – ha három-négy éves vita után is – Brüsszel minden jogi csatát megnyert Budapesttel szemben.

 

  1. A választás útján betölthető törvényhozói pozíciókon, illetve az Országgyűlés által kinevezett intézményvezetők körén túlmenően Orbán számára fontos cél volt a lehető leggyorsabb és legnagyobb mértékű elitcsere az üzleti szférában is. Ez egyaránt fontos volt az olyan nagyvállalatok esetében, mint a közműcégek és a pénzintézetek, a médiavilág vállalatai (pl. a TV2 kvázi államosítása), de az olyan kisebb vállalkozásoknál is, mint a dohányboltok vagy a patikák. Az állami intézményekben – az Alkotmánybíróságtól az általános iskoláig – szervezeti átalakításokkal, kényszernyugdíjazással érte el a régi vezetők leváltását, illetve új személyek kinevezését. Az elitcsere koncepciója volt az alapja annak a 2014-es – mára már hamvába holt – ötletnek is, hogy Budapestről minél több minisztérium költözzön vidékre.

Jelentős mértékben az elitcsere szempontjai határozták meg az EU-s források elosztását, és – kb. 2013-tól kezdve – a civil szervezetek ellen irányuló lejárató kampányokat is. Fontos szerepet kaptak ebben az elitcserekampányban a vállalkozói érdekképviseletek is, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara stb. Ezek a szervezetek a második és harmadik Orbán-kormány idején évente több mint húszmilliárd forinttal gazdálkodhattak, amelynek legalább a fele közvetlenül a költségvetésből érkezett, míg a másik fele kényszer alatt befizetett tagdíj vagy hozzájárulás volt. Nem meglepő, hogy ennyi pénzért cserébe a legtöbb munkáltatói érdekképviseleti szervezet mindvégig töretlen lojalitással szolgálta a második és harmadik Orbán-kormányt.

Orbán Viktor a keresztény-nemzeti tradicionalizmus ideológiai talaján álló, szükségszerűen új elitről 2009-ben beszélt részletesen a nevezetes kötcsei beszédben – melynek kulcsszava is az „elit” és az „erő” volt –, de röviden már megemlítette abban az 1994-es Debreczeni-interjúban is, amelyben nyolc-tíz kiválasztott magyar nagyvállalkozó politikai támogatásának fontosságáról beszélt.[4] Erről egyébként alkalmanként más Fidesz-vezetők is beszéltek: a privatizáció át van szőve korrupcióval, ezért az ilyen módon szerzett vagyont vissza kell szerezni. 2017-ben a Jobbik óriásplakátjain látható ugyanez a gondolat.

Az „elmúlt nyolcévezés”, a 1989–2010 közötti történések visszafordítása egyfajta nemzeti kultúrharc is, kísérlet a Horthy-korszakkal való folytonosság megteremtésére. Erre bizonyíték a már idézett kötcsei beszéd címe is (Megőrizni a létezés magyar minőségét), illetve Orbán egyik kedvenc szófordulata, a magyar észjárás.[5] E tekintetben Orbán az Antall József és Boros Péter által 1990–1994 között képviselt történelmi narratívához és az azt kísérő szimbolikus politizáláshoz tért vissza, mint ahogyan azt ő maga egyébként számos alkalommal is hangsúlyozta. Ehhez a narratívához kapcsolódik a vonzódás a protekcionista gazdaságpolitikához.

 

  1. Hét év alatt alapvető átalakulások mentek végbe a közszférában is. Az Alaptörvény teljes mértékben megszüntette a társadalombiztosítás – vagyis a nyugdíj-, az egészség- és a munkanélküliség elleni biztosítás – rendszereinek még megmaradt, viszonylagos függetlenségét, jogalapot teremtve arra, hogy pillanatnyi politikai elhatározásoktól vezérelve, a kormány tetszése szerint állapítsa meg a nyugdíjakat, a gyógyításra rendelkezésre álló pénzösszeget, illetve a munkanélküli-segélyezés feltételeit.

2010 őszén megszűntek a régiók. Értelemszerűen ez is a centralizáció irányába mutató fejlemény volt. A kistelepülésektől mintegy ezer feladat- és hatáskört – például az áldozatvédelemmel, a jogi segítségnyújtással, a lakáscélú állami támogatásokkal, családtámogatással összefüggő feladatokat – a jogalkotó lépésről lépésre a járási szintre telepítette. Az Alaptörvény – településnagyságtól függetlenül, főszabályként – törölte az alapjogok közül a települési önkormányzatok önállóságát és ebből következően a tulajdonhoz való jogát is. A várható, esetleges ellenállást – egyéb eszközök mellett – a kormány azzal tartotta kordában, hogy beígérte a GDP közel öt százalékának megfelelő, kétharmad részben devizában denominált önkormányzati adósság átvállalását. A 2011–2014 között, négy ütemben, szándékosan csepegtetett módon végrehajtott szerződésátvállalás összesen 1345 milliárd forinttal javította több mint 1900 település pozícióját, illetve ugyanennyivel rontotta a központi költségvetését.

Különösen sokat vesztett a főváros – azon túlmenően is, ami minden települési önkormányzatot érintett. A kórházak államosítása százötvenmilliárd forint értékű ingatlanvagyontól fosztotta meg az önkormányzatot; a Városliget kilencvenkilenc évre való átengedéséért sem kapott egy fillért sem, mint ahogyan a Dagály fürdő és a Kossuth tér átadásáért sem. 2016-tól állami lett a budapesti Erzsébet tér, miután az V. kerületi önkormányzattól az állam tulajdonába került az Erzsébet téri Kulturális Központ és Park, közkeletű korábbi nevén: a Gödör. Az államosítás fenyegetése alatt álló BKV-tól a kormányzat előbb a nyereséget termelő agglomerációs üzletágat vette el (ezt a száz százalékban állami Volánbusz-cégcsoport kapta meg), majd 2017-ben a kormány a MÁV-nak adta át a HÉV-vonalakat működtető céget is. Több területen – így például a szemétszállítás piacán – az átszervezések szándékoltan arra irányultak, hogy a főváros kevesebb forráshoz jusson a saját tulajdonú vállalatain keresztül. Összességében a 2009-es 480 milliárd forintos szinthez képest 2016-ra Budapest bevételei (nominális értékben) 228 milliárd forintra, vagyis kevesebb mint felére csökkentek.

 

  1. Az már a második Orbán-kormány első tizennyolc hónapját követően világos volt, hogy a gazdaság versenyszektorát közvetlenül érintő döntések beleilleszkedtek egy a tulajdonosváltásnál is tágabb kört érintő központosítási stratégiába. Csökkentették a minisztériumok számát, és összevontak számos (relatíve) független állami intézményt. Az állami szférán belüli intézményi koncentráció azt is szolgálta, hogy a kormányzat felborítsa a korábban kialakult belső elosztási arányokat, és teljes körű vezetői váltást hajtson végre. Ezt a célt szolgálta az állami tisztviselők jogállásáról elfogadtatott 2016-os új törvény is, illetve az a gyakorlat, hogy szüntelenül növekszik az „állami vezetők” besorolás alá tartozó tisztviselők (miniszterek, államtitkárok, biztosok stb.) száma. 2016 őszén már 275-en voltak, lényegesen többen, mint 2010-ben. A kormány természetesen nem centralizációról vagy koncentrációról beszélt, hanem a bürokrácia elleni harcról.

Számos jel mutat arra, hogy 2010-től ez az elitcsere-koncepció minden más korábbi megfontolást, elméletet felülír. Noha nem ez volt a közvetlen cél, 2010-től szisztematikusan zajlik a jogállamiság (rule of law, Rechtsstaat) felszámolása az aktuális, napi politikai célok által meghatározott területeken. Így és ezért került be számos Fidesz-politikus beszédébe a náci ideológus, Carl Schmitt „igazságos állam”- (gerechte Staat) koncepciója is, amely legitimálja a visszamenőleges jogalkotást és a szándékosan diszkriminatív törvényeket. Mára már elfelejtődött, de érdemes megemlíteni, hogy a „jó állam” és az „új államalapítás” koncepcióját 2010 táján Stumpf István és Navracsics Tibor szállította Orbánnak – cikkek, tanulmányok és nyilvános előadások formájában.

A központosítási, államosítási intézkedések – jogszabályváltozások és üzleti tranzakciók – több területen találkoztak az ágazatban dolgozó szakemberek indokoltnak mondható javaslataival. Ez volt a helyzet – például – a víziközmű-szektorban, a csatornázás, a szemétgyűjtés, a kéményseprés esetében, a fémhulladék-kereskedelemben, a budapesti taxiszolgáltatás területén, az állami közmédiában vagy éppen a mezőgazdaságban, ahol valóban szükség van koncentrációs folyamatra, mert a működő vállalkozások többsége túlságosan kicsi. A bankszektoron belül ez a megfontolás a takarékszövetkezeti bankok esetében is jogos volt. Végeredményben kormányzati segítséggel támogatott koncentráció zajlott le az állami földek bérbeadásánál, a dohányboltok államosításánál és – különösen erőteljes módon – a szerencsejáték-automaták üzemeltetési piacán is.

 

  1. A közszolgáltatások terén végrehajtott államosítások közvetlen célja a fogyasztói árak feletti kontrollvisszaszerzése volt. Ha az állam a tulajdonos, akkor a gáz, a villany, a víz, a szemétszállítás stb. ára szinte tetszés szerint határozható meg (l. rezsicsökkentés), legfeljebb azzal kell a kormánynak törődnie, hogy a tulajdonába visszakerült cégek veszteségét valamilyen keresztfinanszírozási technikával előbb-utóbb pótolja. A korábbi évek tapasztalatai ugyanis azt mutatták, hogy a fogyasztói árak témáját könnyen lehet a választási harc középpontjába állítani. Durva leegyszerűsítéssel: amelyik párt alacsonyan tudja tartani a gáz és a villamosenergia árát, vagy pláne csökkenteni, az megnyerheti a választásokat. Más kérdés, hogy amikor ez a politika elkezdődött, 2012-ben az infláció makacsul öt-ha százalék között ingadozott. Akkor még senki sem számított arra, hogy két éven belül „begyűrűzik” Magyarországra is a defláció, és így 2014-re az infláció éves átlagban is mínusz 0,2 százalékra csökkent, s ezzel kikerült a közérdeklődés fókuszából.

 

  1. A történéseknek van egy külpolitikai dimenziójuk is. 2010 után sorozatban születtek olyan projektek és jogszabályok, amelyek már a megszavazás pillanatában is nyilvánvalóan ellentétesek voltak az uniós joggal vagy valamely már közismerten előkészítés alatt álló EU- rendszabállyal. Ezek közül a legfontosabb a paksi atomerőmű orosz fővállalkozással tervezett bővítése, illetve a Belgrád–Budapest vasúti projekt. Mindez beleillett az Orbán-kormányok konzekvensen folytatott, Brüsszel-ellenes kommunikációs kampányába is.

Ez a szelektíven antikapitalista politika Magyarország nyugati szövetségesei között is erős különbséget tett: többnyire kedvezett a német tőkének és szembement az amerikai tulajdonú vagy eredetű, Magyarországon megtelepedett multinacionális vállalatok érdekeivel. De ez nem volt konzekvens. A Budapest Bank magas áron történő visszavásárlása – például – kifejezetten szívességi gesztus volt az amerikai General Electricnek (GE). Hasonlóképpen az amerikai cégek érdekét szolgálta a bányászati törvény 2014 végi – lényegében titokban tartott – módosítása, amely megnyitotta az utat a palagáz kitermelése előtt, továbbá a 2016-tól érvényes új társasági adóhitel konstrukció bevezetése, amely szintén a GE-nek kedvezett. Ugyancsak ilyen erőteljes baráti gesztusnak tekinthető a magyar állam – saját tőkéhez viszonyított – 161 százalékos árfolyamon történő tizenöt százalékos részesedésvásárlása az osztrák Erste Bankban 2016 augusztusában.

A „keletre nyitás” jelszavának jegyében Orbán már 2009 őszétől nyíltan oroszbarát politikát folytatott (vagyis már akkor, amikor még ellenzékben volt), ám kezdetben ez sem tűnt éles fordulatnak a korábbi kormányok viselkedéséhez képest. Ide vezethető vissza a Mol huszonkét százalékának megvásárlása és a biztonsági (stratégiai) földgáztárolók visszavásárlása, amire 640 milliárd forintot költött az ország – kb. az egyharmadát az összes államosítási kiadásnak. A Kína felé való nyitás is része volt ennek a stratégiának. Mindez felemás eredményeket hozott. Egyfelől sikerként számolhatta el a második Orbán-kormány, hogy 2016 novemberére reális közelségbe hozta a Belgrád–Budapest vasúti projektet. Másfelől viszont – bár az Orbán-kormány erőltette, Magyarországnak 2012-ben nem sikerült bekerülni az ENSZ Biztonsági Tanácsába, amihez nyilvánvalóan szükség lett volna orosz és kínai támogatásra is. Ugyancsak kihagyták Magyarországot az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank (AIIB) alapításából, valamint a 16+1 Befektetési Alapból, amelyet Kína és tizenhat európai ország hozott létre 2016 végén.

  1. Az államosítási-visszavásárlási döntések egy részéről nyilvánvaló és/vagy sejthető, hogy a tranzakció lényege valójában a Fidesz-közeli üzleti körök anyagi megsegítése-megmentése volt. Ezek közé tartozott az MKB Bank visszaállamosítása, majd gyors eladása, a Rába és a Bakonyi Erőmű visszavásárlása, az FHB Jelzálogbank két veszteséges pénzintézetének megvásárlása, a Gránit Bankban és a Széchenyi Bankban történő állami tulajdonszerzés, illetve az a sok milliárd forintos – részben az állami szférán belül végrehajtott – ingatlantranzakció, amelynél a vevő a Magyar Nemzeti Bank volt. Ez volt a lényege a dohányboltok betiltásának és az újonnan kitalált koncessziós jogosítványok látszatverseny formájában történő értékesítésének is (l. dohánymutyi). Ilyen „szívességi államosítás”-sal próbált 2015 tavaszán – mint utóbb kiderült, sikertelenül – megmenekülni a csődtől és a börtöntől a Quaestor pénzügyi csoport és annak vezetője, amikor a cég irányítója, a tényleges többségi tulajdonos felajánlotta cége ingyenes átadását Orbán Viktornak.

Ennek a gazdaságpolitikának fontos része az a gyakorlat is, amellyel egyes piacokon, jogszabályi úton, állami vagy a kormánypárthoz közeli cégeknek diszkriminatív módon biztosított monopoljogokat és/vagy kedvező hatósági árszabályozást, miközben más piaci szereplők számára romlottak a feltételek. Így zajlottak az – egyébként formai értelemben EU-kompatibilisnek látszó – közbeszerzések, a privatizációs tranzakciók és a koncessziós pályázatok is. Széles körben elterjedt gyakorlattá vált ugyanis, hogy a pályázatok értékelésénél használt pontozás során a szükségszerűen szubjektív szempontokat (üzleti terv minősége, a pályázó megbízhatósága stb.) olyan nagy súllyal vették figyelembe, hogy ezáltal a győztesek kiválasztását könnyű volt „felülről” befolyásolni. Eme gyakorlat folyományaként sok esetben csak az előre „kiválasztott” nyertes adott be pályázatot, mert a potenciális versenytársak eleve reménytelennek gondolták a versenyben való részvételt. Különösen elterjedtté vált ez a gyakorlat az informatikai tendereken és az útépítéseknél.

E rendelkezések, illetve az alkalmazott eljárásrendek többsége nyíltan vagy burkoltan szembement az EU elfogadott szabályrendszerével, az acquis communautaire-rel, ezen belül pedig különösen a diszkrimináció és az állami támogatás tilalmával, valamint az áruk-szolgáltatások szabad áramlásának jogelveivel. A kormány azonban abból indult ki, hogy a Brüsszellel folytatandó jogviták éveket vesznek igénybe, és egyébként sem biztos, hogy az Európai Bizottság minden apróbb jogsértésre reagálni fog. Addig viszont érvényesülhet az, amit a magyar kormány akar.

 

 

Miért, miért, miért?

A szelektíven antikapitalista, piacellenes intézkedések egyesekben azt a képzetet keltik, hogy a változások véletlenszerűek, nincs is mögöttük koherens világkép. Sokan képviselik azt a nézetet is, miszerint mindennek az oka a gátlástalan populizmus, amelyen azt értik, hogy a politikusok mindig azt mondják, amit az emberek hallani akarnak, vagyis szándékosan hazudnak. Orbán tehát nem jobb, nem rosszabb, mint bárki más, aki hatalmon van – ilyen a világ, ilyen a politika. Szerintem nem ez a populizmus lényege. Mint e szöveg elején írtam, találóbb a populizmust a közvélemény megosztására törekvő stratégiaként jellemezni. Másfelől én azt is fontosnak tartom, hogy a téves, leegyszerűsítő nézetek terjesztői az esetek jelentős részében tényleg azt gondolják, amit mondanak. Sokszor Orbán Viktor is. A körülöttünk lévő világ ugyanis hihetetlen mértékben professzionalizálódott, nincs olyan ember, aki egyaránt ért a gazdasághoz, a joghoz, a történelemhez, a sporthoz stb. Nem könnyű belátni, hogy az egyszerű és közérthető magyarázatok szinte bizonyosan tévesek.

Egy harmadik – az előbbi kettőnél sokkal alaposabban kidolgozott – magyarázat szerint az Orbán-rendszer lényege a magántulajdonosok közötti hatalomátrendezés. Évek óta ezt az értelmezési keretet használja Magyar Bálint maffiaállam-elmélete. Mind ez idáig az ismertté vált tények ezt – szerintem – nem támasztják alá kellő erővel. A privatizáció gyakorlatilag már jóval 2010 előtt leállt, azóta kevés állami vagyon került magánkézbe. Arra is kevés példa van, hogy egy-egy visszaállamosított magáncég gyorsan új tulajdonosokhoz került, olyanokhoz, akik a Fideszhez közel álltak. Mészáros Lőrinc és a hozzá hasonlóak gyors meggazdagodása ellenszenvet keltő, de vagyonuk nemzetgazdasági méretekben továbbra sem jelentős. Tény, hogy volt bőven manipuláció a termőföldárverések során is, mert a földek jelentős része bérleti formában Fidesz-közeli gazdálkodókhoz került, ám a szétosztott földterület összességében kevesebb, mint az ország szántóterületének egy százaléka. Valójában az Orbán-kormány továbbra is akadályozza a földbirtok-koncentrációt, vagyis azt, hogy a magyar mezőgazdaság professzionális nagyvállalkozások keretében működjön. Ez választási szempontból számukra kedvező, de így soha sem lesz versenyképes az ágazat.

A magyar társadalom egyenlőtlenségei sok szempontból aggályosak, de – mint a Tárki legfrissebb, 2016-os elemzéséből kitűnik – az alapprobléma mégiscsak az, hogy a magyar társadalom en bloc Európa szegényebb feléhez tartozik. Gazdagjaink még annyira sem gazdagok, mint a környező országok gazdagjai, nyugati mércével pedig pláne nem.

Vagyis, minden látszat ellenére, Orbán szeme előtt célként nem saját vagy elvbarátainak meggazdagodása lebeg: nem a lopás a fő cél. A maga világképe szerint ő igenis az ország gyarapodását szeretné biztosítani. De mivel nem hisz a piaci versenyben, és nem bízik az állam közvetett irányítói képességében és a normatív szabályozásban sem, már 1998-ban sem volt számára más lehetőség, mint a kézi vezérlés, a döntések saját kézbe való centralizálása.

A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság még inkább megerősítette Orbánt harmadikutas, kisgazda szellemiségű, antikapitalista nézeteiben. Idevágó közgazdasági nézeteit a miniszterelnök 2012-ben a The Wall Street Journalhasábjain fejtette ki. „Amikor minden jól megy, az állam szerepét a gazdaságban korlátozni kell. Amikor válságban vagyunk, más a helyzet. De az államnak a természetes monopóliumokkal kapcsolatban – például azzal, hogy a gázvezeték vagy az áram eljut az emberek lakásába – még akkor is van némi szerepe, amikor minden jól megy. Az államnak ezeket vagy megfelelően kell szabályoznia, vagy meg kell tartania és működtetnie kell a monopóliumokat. Az EU megpróbálta ezt versenyszférává tenni, de ez alapvetően lehetetlen.” Ezzel a tényleg „egyszerű és közérthető” érveléssel az a probléma, hogy nem vet számot azzal, hogy amennyiben az állam nemcsak egy, hanem több ágazatban is ugyanezt a logikát követi, akkor végeredményben olyan nagy közvetlen befolyással fog rendelkezni a gazdaságban, ami már nagyon közel viszi a rendszert a szocialista tervgazdasághoz. Ezt akár Orbán is végiggondolhatná, de valószínűleg soha nem gondolta végig.

A monopóliumokkal kapcsolatos nézeteinek megerősítését Orbán elsősorban Matolcsy Györgytől hallhatta sokszor és nagy nyomatékkal. A 90-es évek második felében az egykori MDF-es gazdaságpolitikus a Privatizációs Kutatóintézet nevű, néhány fős cégben dolgozott, rendszeresen részt vett a nagyobb állami tulajdon mellett kardoskodó Magyar Energetikai Társaság fórumain, és ezáltal a „nemzeti energetikusok” legfontosabb politikai összekötőjévé vált. Az 1998-as választásra készülődve Matolcsy egy energetikai program kidolgozására kérte fel ezt a csapatot, amely már akkor nagyobb állami szerepvállalást, centralizációt, a privatizáció leállítását, az MVM és a minisztérium megerősítését sürgette, valamint deklarálta azt az elvet, hogy energiaszolgáltatásra minden magyar állampolgár jogosult. A tervekből azonban ekkor még semmi sem valósult meg, mert az 1998-as kormányalakítás idején Matolcsy semmilyen posztot nem kapott. A befolyása csak 1999-től nőtt meg, amikor bekerült Orbán tanácsadói közé, majd 2003-ban még inkább, amikor az egykori ifjú MSZMP-s formálisan is belépett a Fideszbe.

Matolcsy György – és az ő befolyásának hatására – a miniszterelnök is megkedvelte a központinak látszó, valójában azonban decentralizált, összehangolatlan és ezért szükségszerűen ágazati és területi szétforgácsoltságot eredményező tervezés gyakorlatát. Az első ilyen „terv” az egész nemzetgazdaságot átfogó Széchenyi-terv volt, amelyet Matolcsy György 2000-ben az első Orbán-kormány gazdasági minisztereként fogadtatott el. Hasonlóan átfogó koncepciónak szánták a Szent István-tervet, amelyet az akkor még ellenzékben lévő Orbán Viktor rendelt meg a Professzorok Batthyány Körétől, s amelyet a Matolcsyhoz közel álló Magyar Szemle Alapítvány adott ki. A 2010-es kormányváltás után már sorra születtek a jobban vagy kevésbé ismert, történelmi személyiségek nevével összekapcsolt, különféle ágazati és regionális tervek (Semmelweis-terv, Rombauer-terv, Darányi Ignác-terv stb. – összesen legalább húsz „terv”-nek nevezett koncepció). Hasonló elvi alapon születtek a különféle ágazati vagy akár termékszintű országos stratégiák is – csak valamilyen okból a kormányzati kommunikáció a „stratégia” szót választotta a „terv” helyett.

Orbán Viktor a bér- és jövedelempolitikában is nagymértékben szimpatizál a hosszú távú tervezéssel. Ennek példája az ún. életpályamodellek kidolgozásával és bevezetésével kapcsolatos döntések sorozata, vagyis az a politikai ígéret, hogy egyes társadalmilag különösen értékesnek mondott szakmák esetében (könyvtáros, pedagógus, rendőr, tűzoltó stb.) évtizedekre előre meg lehet és meg kell mondani, hogy milyen jövedelem és beosztási fokozat emelkedésére számítson a pályakezdő. Ez a koncepció már a Fidesz 2006-os választási programjában is benne volt, amit azután az MSZP is beépített a 2010-es választási programjába. Ezen a ponton lehet tetten érni a folytonosságot a késő Kádár-rendszer paternalizmusával, ami azt sugallta, hogy az átlagemberek is és az állam által kinevezett menedzserek csak végezzék szorgalmasan, gondolkodás és kockázatvállalás nélkül a munkájukat. Ne akarjanak beleszólni a jövő alakításába – vagyis a politikába –, mert az első számú vezető elgondolásai alapján minden szakmai és társadalmi csoport jövője „sínen van”.

 

 

Kész a leltár?

 

Úgy tűnik, hogy három kormányzati ciklus elég volt arra, hogy Orbán Viktor kiépítse a maga autokrata, populista, paternalista, szelektíven antikapitalista, keresztény-nemzeti tradicionalizmussal átitatott, antiliberális politikai berendezkedését. Ez hasonlít is elődeiéhez, meg különbözik is azokéitól. A történeti folytonosságot és a különbségeket, valamint a gazdasági növekedés terén elért teljesítményt az alábbi táblázat foglalja össze.

 

Az elmúlt száz év autokratikus rendszerei: hasonlóságok és különbségek

 

  Horthy-rendszer

 

(1920–1945)

Kádár-rendszer

 

(1956–1989)

Orbán-rendszer

 

(1998–2002, 2010–2016)

Autokrácia, paternalizmus + + +
Populizmus +
Általános antikapitalizmus (piacellenesség) +
Szelektív antikapitalizmus + +
Keresztény-nemzeti tradicionalizmus + +
Gazdasági növekedés üteme Ausztriához képest lényegesen gyorsabb lényegesen lassúbb kimutathatóan

 

gyorsabb

 

Nehéz elképzelni, hogy még milyen társadalmi változásokat fog véghezvinni az Orbán-rendszer, ha 2018 után is hatalomban marad. Márpedig erre jó esélye van – egyebek mellett azért is, mert az ország gazdasági teljesítménye relatíve nem volt rossz az elmúlt tizenegy évben. Ha csak egyetlen mutatót ragadunk ki – az osztrák életszínvonalhoz való közeledést –, akkor egyértelmű, hogy az Orbán-rendszer eddig sikeres volt. Igaz, mint ezt fentebb bemutattuk, az uniós ingyenpénzek és az államadósság növelése nélkül ezt nem lehetett volna elérni, de ez a körülmény a választók többségét aligha befolyásolja.

Ha az eddig eltelt tizenegy év csak arra szolgált volna, hogy Orbán saját embereinek – Magyar Bálint maffiahasonlatának szóhasználatával élve: a „fogadott család” tagjainak – játssza át a legfontosabb vállalatokat, a termőföldet és az erdőket, az ő emberi részesüljenek a közbeszerzés áldásaiból, akkor viszonylag könnyű dolga lenne az Orbán-korszak utáni idők kormányainak. De nem ez a helyzet! Miközben a gazdaság alapszerkezete változatlan maradt, gyökeresen megváltozott a magyar állam gépezete. Minden szinten szinte minden: az önkormányzatok helyzete, az iskolarendszer, az egészségügy, a kultúra finanszírozása, a választási törvény, a jogalkotás, a bűnüldözés apparátusa, a családok helyzete – és még hosszan lehetne sorolni. Orbán jövőbeni bukásától számítva is legalább egy évtizedbe fog telni, mire mindezt vissza lehet csinálni, és helyreáll a harmadik magyar köztársaság rendje.

Az 1989 óta eltelt közel három évtized egyik legfájóbb tanulsága, hogy a közvélemény számára érzékelhető erővel megjelenő baloldali és a jobboldali populizmus egymást erősíti – méghozzá többé-kevésbé egyforma arányban. Ennek nyomán morzsolódott fel a magára maradt, két oldalról megtámadott liberális gondolat, maga az SZDSZ, és ezért nem jött létre jelentős szavazóbázisra támaszkodó új liberális párt sem. Azzal, hogy Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje a szélsőjobboldali populizmus elleni harcot állítja programjának középpontjába, s ezzel szemben baloldali populista érveket vonultat fel, illetve baloldali populista politikusok példáját említi követendő mintaként, aligha lesz képes megváltoztatni a szavazati erőviszonyokat.[6]Belzebubbal nem lehet kiűzni az ördögöt. A populista rendszerek bukását vagy külső beavatkozás, vagy a belső gazdasági helyzet drámai és tartós romlása szokta előidézni.

[1] A feltételezés alapját az a tény adja, hogy számos tévéfelvétel készült a miniszterelnökről, amelyeken olyan kényszeres nyelv- és szájmozdulatokat tesz, amelyek súlyos pszichés problémákra és erős pszichiátriai gyógyszerek használatára utaltak.

[2] A bal- és jobboldali populista antikapitalizmus sok évszázados magyar történelmi gyökereiről már hosszabban írtam e folyóirat 2015. júniusi számában.

[3] Bauer Tamás: A „maffiaállam” hamissága, Élet és Irodalom, 2017. márc. 3.

[4] Tölgyessy Péter is azt állítja, hogy a régi elit leváltásának és a személyéhez garantáltan hű, új elit megteremtésének szükségessége valójában már 1994 óta alapcél volt Orbán számára. Az elitcsere, az őrségváltás egyfelől hatalomtechnikai lépéssorozat volt, de másfelől egyfajta szavazatvásárló, politikai-ideológiai ígéret is: „El kell venni a rosszaktól a tulajdont, a javakat, az álláslehetőségeket, az életlehetőségeket, a sajtót, a gazdaságot, mindent, és oda kell adni a jó magyaroknak. A jó magyarok a Fideszhez közel álló elitek, akik majd jó teljesítményt fognak nyújtani, és ezzel a Fidesz ideológiája szerint tulajdonképpen az összes magyar jól jár majd.”

[5] Maga a szófordulat Karácsony Sándor 1939-ben megjelent tanulmánykötetének címét idézi.

[6] Tegyünk igazságot! című programjának első mondatában olvasható: „(…) meg kell állítanunk a szélsőjobboldali populista nacionalizmust és újra vonzóvá kell tennünk saját társadalomképünket.” Aktuális pozitív példaként Botka az amerikai Bernie Sanders és a német Martin Schulz nevét említi.

Forrás: http://mozgovilag.hu