Csongrád-Csanád Vármegyei Iparszövetség

Az Európai Bizottság által elfogadott magyar Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz, RRF vállalásai között továbbra is szerepel a nyugdíjrendszer 2025. március 31-éig végrehajtandó reformja, amelynek előkészítése érdekében a kormány felkérésére az OECD szakértői elkészítették a magyar nyugdíjrendszer fenntarthatóságának és méltányosságának javítása érdekében szükségesnek tartott átalakításokra vonatkozó javaslataikat. A jelentést a megrendelő magyar kormány ugyan vállalásával ellentétben nem hozta nyilvánosságra és nem kezdeményezett róla társadalmi egyeztetést, az OECD honlapján azonban elérhetővé vált a javaslatcsomag. Ennek alapján az első magyar szakértői reakciókról tudósító médiumok megkeresték a nyugdíjrendszer működéséért felelős Pénzügyminisztériumot, de az onnan kapott lakonikus válasz szerint a kormányzat (az RRF-ben kifejtett álláspontjával szemben) már nem tartja szükségesnek a nyugdíjrendszer átalakítását, mert az a hivatalos megítélés szerint megfelelően működik. Az OECD javaslatait pedig egyébként sem fogadják el (indoklás nincs).

A kormányzati elutasítás ellenére feltétlenül érdemes részleteiben is megvizsgálni, hogyan látják a legfejlettebb 38 államot felölelő OECD szakértői a magyar nyugdíjhelyzetet és miként látják lehetségesnek a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságát és méltányosságát biztosítani (előbb-utóbb ugyanis biztosan szükség lesz a nyugdíjrendszer működésébe történő beavatkozásra, a kormányzati kommunikáció alapján nyilván legkorábban csak a 2026-os választási évet követően).

A jelentés indokolatlanul derűlátó magyar kincstári optimizmust tükröző általános helyzetértékeléséről már olvasható az elemzésem, és megjelent Simonovits András első értékelése is a jelentésben taglalt főbb javaslatokról.

Ebben az írásomban az OECD által szükségesnek tartott változtatásokat abból a szempontból vizsgálom meg, hogy azok

alkalmasak-e a magyar nyugdíjrendszer égető gondjainak kezelésére vagy sem.

A javaslatcsomag konkrét elemei

Ehhez mindenekelőtt érdemes az OECD javaslatait áttekinteni. Elsőként a nyugdíj igénybevételi feltételeinek szigorításával kapcsolatosak a javaslatok:  

• A nyugdíjkorhatár, valamint a Nők40 időfeltétele függjön 2025-től vagy 2035-től a várható további élettartamtól 2/3:1 arányban.
• A Nők40 igénybevételi feltételei közé kerüljön be egy életkori korlátozás is (például a 60 éves életkor betöltése előtt nem lehetne igénybe venni a kedvezményes nyugdíjat akkor sem, ha egyébként teljesült a jogosító idő megszerzésének a feltétele).
• A Nők40 kivezetése a magyar nyugdíjrendszerből akként, hogy évente egy évvel (!) emelkedne a jelenleg 40 év jogosító idő követelménye.

Második intézkedési területként az ellátási szintek kiigazításával kapcsolatos változtatások lehetséges területeit járják körbe:

• A nyugdíjmegállapítás során alkalmazandó valorizáció mértékének

= a járulékalap vagy az azt kifejező valamely makrogazdasági mutató (foglalkoztatottság, GDP, bértömeg) alakulásához kötése (egyfajta fenntarthatósági együttható bevezetése a valorizáció mértékének számításához, amely visszafoghatja az új nyugdíjak összegét), vagy

=  vegyes indexálás (felerészben a keresetnövekedés, felerészben az infláció) alapján történő meghatározása (amely szintén visszafoghatja a jelenleg csak az országos nettó átlagkereset nominális növekedésétől függő értékkövetést).

• A 13. havi nyugdíj korlátozása évente indexált felső összeghatár bevezetésével (kevéssé finomkodva a 13. havi nyugdíj megegyezne a saját havi ellátás összegével, ha az nem haladja meg a mindenkori átlagnyugdíj összegét; ha meghaladná, akkor is csak az átlagnyugdíj összegével megegyező ellátást kaphatna. Így idén például senki nem kaphatott volna 231 ezer forintnál magasabb összegű 13. havi nyugdíjat).

Harmadik beavatkozási lehetőségként a társadalombiztosítási járulék és/vagy a szociális hozzájárulási adó növelését vizsgálják meg.

Az OECD becslése szerint 2070-ig fokozatosan 10,8 százalékponttal kellene megnövelni a munkavállalók és a munkáltatók Nyugdíjbiztosítási Alapot megillető befizetéseit (amely jelenleg a munkavállaló részéről a 18,5%-os társadalombiztosítási járulék 54%-a, azaz a bruttó keresetre vetítve 10%, a munkáltató részéről a 13%-os szociális hozzájárulási adó 89,14%-a, azaz a keresetre vetítve 11,58% nyugdíjcélú közteherviselést jelent), vagyis a javaslat készítésének időpontjában az OECD szerint összesen 21,65%-os nyugdíjcélú közterhet 2045-ig legalább 29,6%-os, 2070-ig 32,5%-os mértékűre kellene növelni. Ennek maradéktalan végrehajtását a javaslatot leíró szakértők is valószínűtlennek tartják (persze kérdés, hogy akkor mi értelme volt előterjeszteni). Ha ez az emelés megtörténne, akkor a magyar adóék már 2045-ben az egész OECD-ben a második legmagasabb lenne (jelenleg a 11. legmagasabb), ezzel tönkretéve a magyar gazdaság fejlődési esélyeit. Nem is beszélve arról, hogy ha a nettó életpálya átlagkeresetre épülő magyar nyugdíjszámítás a jövőben is fennmarad, akkor járulékemelés esetén a jövő nyugdíjasai rosszul járnak, hiszen aktív korukban a magasabb járulékfizetés miatt alacsonyabb lesz a figyelembe vehető nettó keresetük.

Erről az étlapról válogattak

A javaslatok tükrében az OECD a lehető legegyszerűbb megközelítést választotta, hiszen nem tett mást, mint megvizsgálta a nyugdíjrendszer kiadási oldalának csökkentésére, valamint a bevételi oldalának növelésére vonatkozó kézenfekvő lehetőségeket.

A kiadásokat lehet csökkenteni

• a nyugdíjkorhatár emelésével, vagyis a várható további élettartamtól történő függővé tétellel,
• a Nők40 feltételeinek szigorításával (akár életkori korlát bevezetése, akár a jogosító idő követelményének a növelése, akár mindkettő révén), vagy
• a nők kedvezményes nyugdíja megszüntetésével,
• a 13. havi nyugdíj korlátozásával (kifizetési plafon megállapítása révén),
• a frissen megállapított nyugdíjak összegének visszafogásával (a valorizáció mértékének részben inflációfüggővé tétele révén, illetve a járulékalappal történő közvetlen vagy közvetett összekapcsolása révén).

A bevételeket pedig lehet növelni

• a munkavállalók által fizetendő társadalombiztosítási járulék, valamint
• a munkáltatók által fizetendő szociális hozzájárulási adó

mértékének növelése révén.

Elméletileg.

Van itt azért bökkenő

A fenti javaslatokkal kapcsolatos közös probléma ugyanis, hogy

1. egyrészt triviális megoldásokat dobnak fel (kinek nem jutna eszébe például a korhatár emelése, a kedvezményes nyugdíjhoz való hozzáférés megnehezítése, a plusz ellátások mesterséges korlátozása, vagy a nyugdíjak induló összegének csökkentése, ha kevesebb pénzt akar a nyugdíjakra fordítani?),
2. másrészt nem vizsgálják a javaslatok esetleges megvalósításának politikai és társadalmi kockázatait (például a nők kedvezményes nyugdíja bevezetése vagy a 13. havi nyugdíj visszahozatala a kormányzat saját politikai édesgyermeke, azaz olyan döntése, amelytől valószínűleg nem fog visszatáncolni, ha ez veszélyeztethetné a szavazói bázisát vagy a bázison belüli népszerűségét, hiába szembesítik a hosszú távon hátrányos költségvetési következményekkel; hasonlóképpen valószínűtlen intézkedés lenne a társadalombiztosítási közterhek érdemleges növelése, hiszen az káros hatást gyakorolna a magyar gazdaság egyébként is súlyos kihívásoktól gyötört  versenyképességére és a dédelgetett foglalkoztatási mutatóra),
3. harmadrészt nem vizsgálják a nyugdíjrendszer jövőbeni működésével kapcsolatos lehetséges alternatív modelleket (a több EU-tagállamban is bevezetett vagy tervezett állampolgári alapnyugdíj lehetősége, a járulékok helyett a fogyasztást vagy közvetlenül az automatizált termelést terhelő adókra épülő nyugdíjfinanszírozás hibrid verziója, a nyugdíjrendszer névleges vagy tényleges tőkefedezeti lábának megteremtése, a nyugdíjak felbruttósítása, és így tovább), és
4. negyedrészt nem vizsgálják a magyar nyugdíjrendszer billegő modelljének stabilizálási lehetőségeit (a túlsúlyos állami nyugdíjrendszer és az alulfejlett öngondoskodás mellett a foglalkoztatói nyugdíjpillér bevezetésének lehetőségét és indokoltságát) sem, sőt, a kiegészítő javaslatokról szóló fejezetben a magyar foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatást biztosítottnak veszik, noha az első és egyben utolsó mohikánként működött egyetlen foglalkoztatóinyugdíj-szolgáltató társaság is befejezte a működését.

A korhatár emelésével kapcsolatos javaslatról már korábban kifejtettem, hogy kockázatmentesen bevezethető lenne, főként azért, mert az utóbbi 14 évben a nyugdíjkorhatár gyorsabban nőtt, mint a 65 éves korban várható további élettartam – így viszont legalább tíz évig nem is lenne érezhető ennek az intézkedésnek semmilyen hatása, és utána is csak akkor, ha valóban nőne a várható élettartam (kezdetben legalább egy évvel)  Magyarországon is. E tekintetben az OECD korhatáremelkedési becslése erősen túlzó, mert szerintük 2045-re 67 évre emelkedhetne a nyugdíjkorhatár, viszont a 65 éves korban várható további élettartamok növekedése az utóbbi évtizedekben (nem csak a pandémia miatt) világszerte lassult, és jelenleg 10 évenként legfeljebb 1 év növekménnyel lehet számolni,  vagyis a 2025-2045 közötti 20 évben várhatóan legfeljebb 2 évvel nőhetne a további várható élettartam, de ennek csak kétharmadát javasolja figyelembe venni a javaslat, vagyis 1 év 4 hónapot – így 2045-re még jövő évi bevezetés esetén is (ami eleve valószínűtlen) legfeljebb 66 év 4 hónapra nőhetne a nyugdíjkorhatár, persze még a rezsim bevezetése esetén is csak akkor, ha a növekedést a következő évtizedekben nem lassítja le vagy fordítja vissza a magyar lakosság tragikus egészségi állapota.

Meglepő, hogy az OECD egyáltalán nem vette figyelembe a korábban kidolgozott magyar szakértői javaslatokat és véleményeket sem a jelentése elkészítése során. Például nem vizsgálta meg a nyugdíjrendszer működési paradigmája lehetséges megváltoztatását, pedig

a magyar nyugdíjrendszer átfogó felülvizsgálatához meglepően korszerű adalékot adhat az 1997-es nyugdíjreformot megelőző vitákban az akkori nyugdíjbiztosítási önkormányzat által kidolgozott javaslat, amely szerint az állami nyugdíjrendszert két részrendszer alkotta volna.

Alternatív javaslatcsomag

Az első részrendszer adóbevételekből fedezett alapnyugdíjat biztosított volna állampolgári (alanyi) jogon. A második részrendszer lett volna a járulékarányos munkanyugdíj. Ebben a rendszerben a nyugdíj összegét egyéni járuléknyilvántartásra épített pontrendszer határozta volna meg, amelynek aktuális értékét minden évben közölték volna minden biztosított személlyel. Ez a megoldás kizárta volna a nyugdíjképlet utólagos manipulálását, és mindenkor a járulékfizetéssel arányos nyugdíjakat biztosított volna. A nettó keresetek alakulása alapján az Országgyűlés évente meghatározta volna a nyugdíjpont értékét. A két részrendszer ráadásul rugalmas nyugdíjkorhatárral párosult volna, méltányos növelést és csökkentést számítva az elhalasztott, illetve előrehozott nyugdíjaztatásért.

E koncepciót akkor a magyar döntéshozók elvetették, a német és az osztrák szakértők azonban nyilván megfontolták, hiszen a német nyugdíjrendszer 2001 óta nyugdíjpontokra, az osztrák nyugdíjrendszer pedig 2005 óta az egyéni nyugdíjszámlákra épül. A történelem bizonysága szerint ezek az elvek megfeleltek a német és osztrák rendszereknek, a magyarnak viszont nem, így nálunk inkább kapkodva elindult 1997-ben a nyugdíjrendszer részleges tőkefedezetesítése. A magánnyugdíjpénztári pillér mint az állami nyugdíjrendszer tőkefedezeti részrendszere akár tökéletesen is működhetett volna, ha van idő kijavítani a gyermekbetegségeit és ha nem sodorta volna el a politikai változások erőszakos vihara.

Magyar elemzői szemmel nézve további súlyos gondot okoz, hogy az OECD által használt adatok részben elavultak, így egy sor megállapítás egyszerűen nem érvényes 2024-ben, így nyilván az ezekre épített javaslatok megbízhatósága vagy megvalósíthatósága is aggályos lehet.

Csak egy jellemző példa: „a 65 évnél idősebbek átlagos rendelkezésre álló jövedelme Magyarországon a lakosság többi részével megegyező, az időskori szegénység alacsony, és a nyugdíjrendszer jelenlegi szabályai szerint a munkaerőpiacra újonnan belépők magas nyugdíjellátásra számíthatnak, ha nyugdíjba mennek. Szlovénia mellett Magyarország az egyetlen olyan uniós ország, ahol az előrejelzések szerint 2070-re nőni fog az ellátási arány, vagyis az átlagnyugdíj és az átlagbér közötti arány. Így a rendszer költségvetési fenntarthatóságának védelme érdekében indokolt a nyugdíjellátások szintjének csökkentése.”

E szó szerint idézett bekezdés egyetlen megállapítása sem igazolható a jelenlegi tényadatok tükrében, az a kitétel pedig egyenesen megdöbbentő, hogy az OECD a rózsaszínnek láttatott jelen alapján csökkenthetőnek látja a magyar nyugdíjakat (miközben néhány oldallal korábban éppen azt emeli ki egy táblázat címeként, hogy a magyar nyugellátás a legalacsonyabbak közé tartozik az OECD 38 tagállamában). Nem is beszélve arról, hogy politikai öngyilkosságot követne el bármely kormányzat, amely nyíltan a nyugdíjak csökkentését tűzné a zászlajára.

Mindezek tükrében adható válasz arra, hogy a nemzetközi szakértői anyagban foglalt javaslatok alkalmasak-e a magyar nyugdíjrendszer égető gondjainak kezelésére vagy sem.

Az OECD javaslatcsomagjának várható következményei

Megítélésem szerint a legégetőbb gond a nyugdíjmegállapítás és a nyugdíjemelés mai eljárásából fakad, mert ez vezet egyrészt az aktív keresőktől való leszakadáshoz (relatív nyugdíjas elszegényedési csúszda hatása), másrészt a nyugdíjas társadalom belső szakadásához (a régebben megállapított nyugdíjak halmozódó értékvesztése a később megállapított nyugdíjakkal szemben).

E gondot az OECD nem a nyugdíjemelés felől, hanem a nyugdíjmegállapítás felől közelíti meg, és egyfajta előzetes vegyes indexálással vagy a járulékalap változásához történő kötéssel a valorizációs szorzók mértékét javasolja csökkenteni, hogy az újonnan megállapított nyugdíjak alapját képező életpálya átlagkereset számított nettó összege csak részlegesen követhesse a magyar országos nettó átlagkereset nominális növekedési ütemét (jelenleg teljes mértékben azt követi). Ennek következtében az újonnan megállapított nyugdíjak összege kisebb lehetne, miközben a nyugdíjemelés módja nem változna.

Ez a javaslat tehát nem a már megállapított nyugdíjak értékvesztését előzné meg, hanem az új megállapítású nyugdíjak összegét fogná vissza. A nyugdíjasok relatív elszegényedését úgy csökkentené, hogy a kiinduló helyzetet rontaná le (az elszegényedési csúszdát kevésbé meredekké tenné), viszont éppen ennek következtében a nyugdíjasok abszolút elszegényedésének kockázatát növelné meg.

Így az égető gondot nem oldaná meg, hanem inkább tetézné ez a javaslat, ha nem járna együtt a nyugdíjemelési eljárás reformjával, amely legalább három módosítást feltételezne:

• a vegyes indexálás visszahozatalát (az infláció mellett az országos nettó átlagkereset növekedési ütemének figyelembe vételével, amely ez esetben pozitív hatást gyakorolhat a nyugdíj összegére),
• a korábban megállapított nyugdíjak halmozódó relatív értékvesztését enyhíteni hivatott valorizációs emelési korrekció bevezetését, és
• a mindenkori mélyszegénységi küszöb (az ekvivalens mediánjövedelem 40%-a) alá csúszott összegű nyugdíjjal rendelkező nyugdíjasok helyzetét javítani hivatott szolidaritási emelési korrekció vagy a sávos emelési rendszer bevezetését.

Ezekre viszont az OECD-anyag nem tér ki, talán azért, mert tisztában vannak a nyugdíjemelési eljárás változatlansága mellett szóló politikai érvekkel. A jövőre vonatkozó állami nyugdíjígérvény miatt fennálló implicit államadósságot ugyanis csökkenti a nyugdíjak rendszeres emelésére vonatkozó jelenlegi magyar rezsim, amely szerint csak a fogyasztói árnövekedés mértékével nőnek a nyugdíjak – hiszen így a gyorsabban növekvő nemzetgazdasági átlagbérhez viszonyítva a nyugdíjak értéke relatíve minden évben csökkenhet, ami összességében jelentősen csökkentheti az implicit adósságot: ezért is reménytelennek tűnő lobbizási feladat a nyugdíjemelési eljárás gyökeres megváltoztatása. Persze ennek az implicitadósság-csökkentésnek az a már említett ára, hogy a magyar nyugdíjasokat a nyugdíjmegállapítás pillanatától felültetik egy relatív elszegényedési csúszdára, amelynek meredeksége a mindenkori nominális nettó nemzetgazdasági átlagbér emelkedésének és az infláció növekedésének a függvénye. Az elszabadult infláció közegében a nyugdíjemelés inflációhoz kötöttsége látszólag előnyös volt a nyugdíjasok számára, de a nyugdíjemelés beépített méltánytalanságai és csak utólagos korrekciós mechanizmusa miatt az érintettek helyzete mégsem képes érdemben javulni. Enyhülést a 13. havi nyugdíj bevezetése hozott, de a problémát ez sem képes teljes mértékben megoldani, miközben teremtett egy hatalmas új gondot: miből lehet hosszú távon finanszírozni egy olyan plusz ellátást (a nyugdíjakra fordított mindenkori éves kiadás 8,3%-át), amelynek semmilyen járulékfedezete nincs?

Ez utóbbi kérdés is jelzi, milyen égető gondot okozhat a 13. havi nyugdíj finanszírozása, ezért egyet lehet érteni az OECD szakértőivel abban, hogy a teljesen járulékfedezet nélküli 13. havi nyugdíj és a levonás (málusz) nélkül igénybe vehető Nők40 feltételeinek újraszabályozása hosszabb távon biztosan nem kerülhető el, miután ezek az elsősorban politikai megfontolásokból bevezetett új nyugdíjkiadási tételek jelentős (idén már 900 milliárd forintos, a jövőben évente akár 1000 milliárd forintot is meghaladó) plusz terhelést okoznak a nyugdíjkasszában, így az annak stabilitása érdekében 2010-2011 folyamán hozott kíméletlen intézkedések (a magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítása, a korhatár előtti nyugdíjak és a rokkantsági nyugdíjak megszüntetése) pozitív hatása lenullázódott, és a nyugdíjrendszer hosszú távon is fenntartható működése változtatás nélkül ismét veszélybe került.

A Nők40 feltételeinek és a 13. havi nyugdíj kifizetésének újraszabályozása valóban enyhítheti a finanszírozási gondokat, e két speciális juttatás feltételeinek megváltoztatása azonban a kormányzat számára nagy politikai kockázattal járna, így a direkt szigorítás vagy ellátáscsökkentés (2026 előtt biztosan) valószínűtlennek tűnik.

A nemzetközi jelentés érdekes módon nem foglalkozik a korhatár előtti nyugdíjak korszerű rendszere megteremtésének lehetőségével (csak annyiban, hogy ha 67 évre nőne a nyugdíjkorhatár, akkor 65 éves kortól igénybe lehetne venni egy – akkori – korhatár előtti nyugdíjat, ami a mindenkori későbbi korhatárhoz képes 2 évvel korábbi nyugdíjba vonulást tenne lehetővé, de semmiképpen nem 65 éves kor előtt), noha egy átfogó korhatár előtti rendszer keretében a Nők40 újraszabályozása is kisebb kockázattal járna, miközben a férfiakra is kiterjesztett korai nyugdíjazási lehetőség jelentős politikai előnyökkel is kecsegtetne. Persze csak akkor, ha az érintettek képesek elfogadni, hogy a korhatár előtt igénybe vett nyugdíj összegét levonás (málusz) terhelné, amely jellemzően annyiszor öt százalék körüli mértékű lehetne, ahány évvel korábban venné igénybe valaki ezt a nyugdíjat. A nemzetközi gyakorlat három évvel korábbi igénybevételt tesz lehetővé, vagyis Magyarországon – ha bevezetnék – 62 éves kortól lehetne igényelni ezt a nyugellátást, ha elfogadja az érintett fél a 15%-kal kisebb összegű nyugdíjat. A nők javára az alaptörvényben előírt pozitív diszkriminációt ilyen megoldás esetén a levonás kisebb mértékében vagy a már 60 éves kortól történő igénybevételi lehetőség biztosítása révén lehetne érvényre juttatni.

Az OECD-jelentés záró fejezetében több lehetséges kiegészítő forgatókönyv lehetőségét is elemzik a nemzetközi szakértők, így

• a rángatózó nyugdíjskála kiegyenesítését,
• a nyugdíjbavonulási korcentrum növelését célzó intézkedéseket,
• az önkéntes nyugdíjelőtakarékossági megoldások támogatását – e tekintetben várhatóan drámai fordulat lesz, ha az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarításokat 2025. január 1-jétől adómentesen át lehet forgatni ingatlanpiaci vásárlásokba és lakáshitel-törlesztésbe -, továbbá
• a demográfiai kockázatok körében a termékenység növelésére irányuló intézkedéseket.

Ezeket az elemzésem következő részében mutatom be.

Forrás: Portfolio

A jelentést jól képzett és tárgyilagos szakemberek írták, elemzésükhöz érdekes módon a pénzügyminisztérium modelljét is felhasználták. Az anyagot publikálás előtt megvitatták a magyar gazdasági vezetés számos, név szerint felsorolt tagjával, de a 2019-es gyakorlattal ellentétben, most külső szakértőket nem hallgattak meg, legalábbis annak nincs nyoma. 

A jelentés szerint a magyar nyugdíjrendszert a népesség öregedése komoly kihívások elé állítja. Rögzített nyugdíjkorhatárral számolva emiatt a nyugdíjkiadások GDP-aránya a jelenlegi 8-ról 2070-ig 12%-ra növekszik, miközben a járulékbevételek GDP-aránya stagnál.

Mivel a Nők40 kiemelt szerepet kap a jelentésben, röviden kitérek a működésére: minden magyar nő, aki összegyűjt legalább 40 évnyi jogosultsági viszonyt, az iránymutató nyugdíjkorhatár elérése előtt csökkentés nélküli nyugdíjra jogosult.

A magyar nyugdíjrendszer konstrukciós hibái is hozzájárulnak a kihívásokhoz:

• az iránymutató korhatár nem követi a várható élettartamot;
• a 62-ről 65 évre emelkedő iránymutató korhatártól függetlenített Nők40-et az újonnan nyugdíjba vonuló nők fele igénybe veszi;
• a nyugdíjrendszer túl bőkezű: legalábbis a modellben szereplő átlagos nyugdíjas utolsó nettó keresetének körülbelül 90%-val megy nyugdíjba;
• nehéz a járulékkulcsot annyira emelni, hogy a nyugdíjkassza hiánya jelentősen csökkenjen.

Két fő javaslat

A jelentés alternatív javaslatokat fogalmaz meg, és elemez. Az iránymutató korhatárt és a Nők40 bizonyos paraméterértékeit a várható élettartam növekedéséhez kötné 2025-től vagy 2035-től kezdve. A Nők40-et a minimális korhatár és a minimális jogosultsági idő emelésével szigorítaná, beleértve akár a Nők40 teljes megszüntetését is.

A jelentés szerzői a felfelé eddig is rugalmas mellé a lefelé rugalmas korhatárt is bevezetnék, azaz akár 2 évvel az iránymutató korhatár elérése előtt megfelelő levonással nyugdíjba lehetne vonulni, de a minimális korhatár nem süllyedhetne 65 év alá. Azaz csak 67 éves iránymutató korhatár elérésekor (2045-re) tágulna a rés két évre.

A jelentés az induló nyugdíjak megállapításában szereplő életpálya-keresetek valorizálásában az áraknak is szerepet tulajdonítana. (Ezt az önkényes megoldást csak néhány országban használják.) Bár a valorizálás eléggé bonyolult kérdés, legalább röviden kitérek rá. A legtöbb országban, beleértve Magyarországot is a munkásévek egyéni kereseteit az átlagos keresetek dinamikájával emelik föl a nyugdíjazás előtti év szintjére. Ez azért előnyös, mert a jól bevált német nyugdíjpontrendszert utánozza, amelyben minden év plafonozott egyéni keresetét az adott év átlagkeresetéhez viszonyítják, és e hányadosok összegével arányos az egyéni nyugdíj. Ha az áraknak is szerepet adunk a valorizálásban, akkor rögzített szolgálati időskála esetén általában lassítjuk a valorizálást, azaz csökkentjük az induló nyugdíjak emelkedését, különösen az életkorral lassan növekvő keresetek esetén.

A szolgálati időskála a szolgálati idő függvénye, s az iránymutató korhatáron vagy a Nők40-ben a skála és a nyugdíjalap szorzata adja az induló nyugdíjat. A skálát a várható járulékbevételek alakulásával arányosan lesüllyesztené.

A jelentés által túlságosan bőkezűnek tartott 13. havi nyugdíjat egyénenként egy indexált korláttal korlátozná, például az átlagon maximálva.

Megfordítva a korábbi évek gyakorlatát, elvben a munkavállalói vagy munkáltatói tb-járulékkulcsot emelné annyival (11 százalékponttal), hogy a járulékbevétel a GDP 2,2%-ával növekedjen 2070-re, de ez a kedvezőtlen foglalkoztatási hatások miatt nagyon visszafogná a GDP növekedését.

Kiegészítő javaslatokként fogalmazta meg a jelentés

• a történelmi okok miatt cikcakkos szolgálati időskála kiegyenesítését (például az első 20 év majdnem kétszer annyit ér, mint a második 20 év),
• a tényleges (átlagos) nyugdíjazási kor emelkedésének ösztönzését,
• a magánpillér erősítését,
• és a termékenység emelését.

Némi ritkítással összegzem a jelentés alaptáblázatát (Table 1), amely a javaslatok mikro- és makrohatását elemzi.

• Az 1. kombinált javaslat az iránymutató korhatárt a várható élettartam növekedésének 2/3-val emelné, és 10 év alatt fölszámolná a Nők40-et.
• A 2. kombinált javaslat a nyugdíjakat a járulékalappal teszi arányossá, a Nők40-ben megkövetelné a minimális 60 éves kort, és maximalizálná a 13. havi nyugdíjat.

A táblázat a fontosabb javaslatok hatásait tartalmazza: a kiadások csökkenését és a bevételek növekedését összegzi, a jelentésben központi szerepet játszó helyettesítési arány alakulását és a nyugdíjban töltött évek számát kiszámítja.

Levágnák a nyugdíjpolitika szent teheneit

A szerzők sokoldalúan és szakszerűen készítették el a jelentést, számos észszerű megállapítást és javaslatot tettek.

Bátran levágnák a mai nyugdíjpolitika szent teheneit: a Nők40-et, a merev korhatárt és a korlátozatlan 13. havi nyugdíjat.

Gondosan kalkulálnak. Gazdag nemzetközi összehasonlítással élve a magyar nyugdíjrendszert a többi OECD-országgal összehasonlítva vizsgálják.

Szerintem azonban a jelentés túlzott szerepet szán az iránymutató nyugdíjkorhatár indexálásának. Nem bizonytalanítja el a szerzőket saját 2-1 ábrájuk: Magyarországon 1996 és 2022 között úgy emelkedett 5-10 évvel az iránymutató férfi-női korhatár, hogy a nyugdíjban töltött évek száma közben 17-ről 15 évre csökkent; fix 65 éves korhatár esetén ez a mutató csak 2035-re tér vissza a 17-re. 2045-ben 67, 2070-ben pedig 69 év lenne a korhatár.

Kártékonyságával arányos figyelmet fordítanak a Nők40-re. De mintha nem tudatosulna a jelentés szerzőiben, hogy a konstrukció nemcsak pazarló, de méltánytalan is: egy 60 éves nő 40 évnyi jogosultsággal 5 évvel a korhatár alatt mentességet kap a további munka alól, míg egy 64 éves nő 39 éves jogosultsággal nem. A Nők40 radikális kiküszöbölésének bemutatásakor viszont, amikor évente egy évvel emelnék a minimális jogviszony értékét, elsiklottak afölött, hogy ez túl gyors ütem: akinek 2025-ben 1 éve hiányzott a 40-ből, annak 2026-ban ugyanúgy 1 éve fog hiányozni a 41-ből stb.

Merevnek érzem, hogy a jelentés szerzői egy tapodtat sem engednek abból, hogy a Nők40-es kivételen túl senki se mehessen 65 év előtt nyugdíjba. Ha a sokkal fejlettebb Svédországban néhány évvel ezelőtt megfelelő csökkentéssel még 61 évesen is nyugdíjba lehetett menni, akkor nálunk miért kell ragaszkodni a 65 éves minimumhoz? Csak nem azért, mert nem léphetünk vissza a már elért szintről?

A helyettesítési arány (induló átlagnyugdíj/utolsó átlagos nettó bér) számszerű ismertetésénél a szerzők túlzottan támaszkodtak az elméleti modellekre. Ha valóban jellemző lenne az induló nyugdíj és az utolsó kereset közti 90% körüli helyettesítés, akkor nehéz megérteni, hogyan lehet a hivatalos átlagnyugdíj-átlag nettó kereset (makro) arány 50%. Érinteni kellett volna az átlagbérek Dedák István és Oblath Gábor által évek óta hangsúlyozott túlbecslését is, amely a valóságosnál rosszabbnak mutatja a makrohelyettesítést.

Ezen a ponton röviden kitérek a jelentés által is érintett élettartamrésre: minél nagyobb egy egyén (különösen egy férfi) életpálya-keresete, várhatóan annál tovább él. Egy olyan nyugdíjrendszerben, amelyben a nyugdíj a keresettel arányos, a nagyobb keresetűek többet, a kisebb keresetűek kevesebbet kapnak, mint amennyit befizettek, ami perverz újraelosztást hoz létre.

Ami pedig a járulékalap-plafon kérdését illeti: a legtöbb tb-nyugdíjrendszerben a dolgozók vagy/és a munkáltatók által befizetett tb-járulék arányos vagy sávosan csökken (lásd lentebb a degresszió kérdését) a bruttókeresettel. De van egy kereseti határ, a plafon, amely fölött nem kell járulékot fizetni, és nem is keletkezik többletnyugdíj. Általában a plafon értéke az átlagbér 2-3-szorosa, és a dolgozóknak csak néhány százalékát érinti, de a miatta kieső járulék akár az össztömeg 10%-át is elérheti.

A járulékalap-plafonra több okból van szükség:

• korlátozza a nyugdíjrendszer kényszer-megtakarítási mértékét,
• emellett csökkenti az élettartamrés miatti perverz újraelosztást.

Rövidlátó költségvetési okokból 2013-ban a magyar kormány megszüntette a járulékplafont: ezzel azonnal megnövelte a járulékbevételt, és csak hosszabb távon emeli a plafon fölötti nyugdíjakat.

A járulékalap-plafont minél előbb vissza kellene állítani, de egyúttal vállalni kell a kieső járulékok pótlását.

Továbbá szembe kell nézni azzal, hogy a magas keresetűek nettó keresete a náluk hagyott járulékkal időlegesen megnő. Milyen jól jönne egy progresszív szja!

1998-ig a magyar nyugdíjrendszerben erős degresszió érvényesült: a magasabb kereseteket sávosan egyre kisebb mértékben ismerték el a nyugdíjalapban. A kötelező magánnyugdíjpillér bevezetésével párhuzamosan a degressziót fokozatosan kivezették, de a járulékplafon 2013-as kivezetése a degressziót mégis életben hagyta. Először nem sok vizet zavart, de a nominális értékén rögzített küszöbök elértéktelenedése miatt a degresszió ma már sokkal több nyugdíjba vonulót sokkal erősebben érint, mint korábban. Érdekes, hogy a degresszió tárgyalásánál a jelentés megelégedett a küszöbök további értékvesztésének megállításával, és nem is érintette a járulékplafon visszavezetésének fontosságát.

Egyébként a degresszió hatását nem lehet az szja progresszivitása nélkül elemezni. Például közös sávhatár esetén 30%-os második szja-kulcs ekvivalens lenne 77%-os beszámítással. Egyetértek a jelentéssel, hogy hosszú távon a degressziós együttható óvatos csökkentésével, azaz a degresszió lépcsőzetes fokozásával jelentősen csökkenteni lehetne a nyugdíjrendszer feszültségeit.

A jelentés által javasolt vegyes (bér- és áralapú) valorizálásnak egyik előnye a hatályos és általában használt tiszta bérvalorizálással szemben, hogy a dolgozók zöme nem érti, hogy rosszabbul járnak a változással. De csak ezért nem érdemes bevezetni, és az OECD-jelentés is megemlít alternatívákat, például az egységessé tett járadékszorzó csökkentését.

Végül néhány mondat a kiegészítő javaslatokról. Már csak a kifejtés egyszerűsítése miatt is a cikcakkos szolgálati időskála kiegyenesítésével kellett volna kezdeni az összes számítást. Jó ötlet a 3 éves valorizálási mozgóátlag, de a 2016 körül, részben statisztikai okokból elszálló nettó reálbér-dinamika káros hatásán nem sokat segített volna.

A jelentés kifogásolható elemei

A jelentés joggal hangsúlyozza, hogy az iránymutató és a minimális korhatár emelésén túl más teendők is szükségesek a tényleges (átlagos) nyugdíjkor emelkedéséhez: például a nagymamaszerep helyettesítése óvodával, az időskori szakképzés fejlesztése.

Számomra azonban meglepő módon kitérnek egy több országban már alkalmazott paradox javaslatra is: ha valaki a számára előírt iránymutató korhatáron túl dolgozik, akkor nyugdíjba vonuláskor az ezért járó bónuszt egy összegben fizetnék ki. Vegyünk egy 500 ezer forintos havi, illetve 6 millió forintos éves induló nyugdíjat, amely reálértékben a szolgálati idő emelkedése miatt évente körülbelül 8,5%-kal emelkedik: 66 évesen 6,52 millió forintra, ebből a tágan vett éves bónusz 0,52 millió forint. (Ha csak az igénylést halasztaná, de nem dolgozna, akkor jóval kevesebb.) Ha a 65 évre még kerek 20 évet számolunk nyugdíjban töltött időként, akkor az illető 1 éves halasztásra számított 0,52 millió forint szorozva 19-cel, vagyis 9,88 millió forint végösszeget kapna 66 éves korában, ami ijesztően sok pénz egy összegben. És mennyi lenne az egyösszegű bónusz 2, 3, 4 és 5 éves rádolgozásnál?

A felelős hatóságoknak sokkal jobban kellene tudatosítani az érdekeltekben, hogy egyáltalán létezik a felfelé rugalmas korhatár és érdemes vele élni, különösen gyorsan növekedő átlagos reálbérek esetén.

Emellett ellentmondásosnak érzem azt a néhány éves módosítást, hogy nyugdíjba vonulás (beleértve a Nők40-et) mellett dolgozóknak nem kell se munkavállalói, se munkáltatói tb-járulékot fizetniük.

A magánpillér erősítése sokak szerint csodafegyver lenne, még ha önkéntes maradna is. Persze, kíváncsi vagyok, hogy mi magyarázza a jelenlegi minimális részvételt: kevés a maximális adókedvezményt élvező 1,4 millió forint után járó egyszeri 280 ezer forint?

A jelentés elismeri, hogy 2010 és 2022 között a teljes termékenységi arány jelentősen emelkedett. Ugyanakkor még nem szembesült azzal, hogy átmeneti javulás után idénre már 1,3-ra esett vissza a ráta. A szerzők joggal hangsúlyozzák: nem elég a készpénzes támogatás, jó környezetre is szükség van a gyermekvállaláshoz.

Teljesen elkerülte a jelentés szerzőinek a figyelmét az akármilyen okból lemaradt teljes nyugdíjak egyszeri rendezése (nem tartozik ide a főleg külföldön dolgozók magyar nyugdíja). Pedig sokan és joggal követelik emelésüket. A legegyszerűbb és nem túl költséges rendezés a következőképp képzelhető el: minden teljes nyugdíjat legalább 100 ezer forintra felemelni, és a 100-160 ezer forint közti nyugdíjakat felzárkóztatni: 80 ezer forint + a régi nyugdíj fele. Így például egy 120 ezer forintos nyugdíj 140 (80+60) ezer forintra emelkedne. Ez körülbelül 4%-kal emelné az összes nyugdíjkiadást.

Jó alap lenne a reformhoz

Úgy vélem, a mostani OECD-jelentés – kellő terjesztés után – jelentősen hozzájárulhat a magyar nyugdíjrendszer előtt álló kihívások megértéséhez, és egy jó reform kidolgozásához. Ezzel a publicisztikával a jelentés nyilvános vitájában szeretnék részt venni.

Rossz előjelnek tartom azonban, hogy kilenc hónappal az eredeti határidő letelte után, két hónappal a jelentés publikálása után csak most kezdődhetne a nyilvános vita.

Abba meg bele sem merek gondolni, hogyan állnának a nyilvánosság elé azok a magasrangú tisztviselők, akik – miközben segítettek az anyag elkészítésében – hosszú ideig hallgattak a nyugdíjkérdésről.

Ha csak egyetlen intézkedést lehet tenni, akkor emeljék évente fél évvel a Nők40 minimális jogviszonyát, 6 év alatt 43-évre, és a megtakarított kiadásból és a befolyó járulékból emeljék föl a legkisebb nyugdíjakat úgy, hogy ne csorduljon át az emelés a nagyobb nyugdíjakon.

Forrás: Portfolio