Csongrád-Csanád Vármegyei Iparszövetség

Kell-e nekünk a magyar euró?

2017. november 7.

Kezdjük gyorsan az elejéről!

Az, hogy a termékek, szolgáltatások, a munkaerő (és még sok minden más) értékét pénzben fejezzük ki, nagyon fontos eleme a gazdaságoknak. Így történhet az egységes elszámolási rendszeren alapuló "értékmérés". Már az alapfokú közgazdasági tanulmányaink első óráin a fejünkbe verik a legfontosabb összefüggést: a piacokon a kereslet és a kínálat kiegyenlítődése az árakon keresztül zajlik le. Vagyis ha egy termék kereslete vagy kínálata megváltozik, az ár is változik. Bár a való életben egy csomó dolog bonyolítja ezt a rendszert, de a mechanizmus egészen egyszerű – mindaddig, amíg egyetlen értékmérő, egyetlen pénz létezik.

Abban a pillanatban, hogy többféle pénzről beszélünk, ez egész dolog jóval komplikáltabb lesz. Amikor egy fizetőeszköz értékét megváltoztathatjuk egy másikkal szemben, akkor kilépünk a kis egyszerű modellünkből, ha úgy tetszik, "csalunk". Ekkor a pénz (csereközvetítő, értékőrző, elszámolási egység) értéke megváltozik, így az ebben a pénzben hozzáférhető "termékek" (áruk, munkaerő, hazai valutában denominált pénzügyi eszköz stb.) ára megváltozik egy külső szereplő számára.

De ha ez ilyen macerás, miért vacakolunk vele, miért nincs egy fizetőeszköz a világon, és kész? Erre a kérdésre adhatnánk bonyolult, történelmi és politikai megközelítésű válaszokat, de koncentráljunk inkább a többféle fizetőeszköz közgazdasági értelmére. A Nobel-díjas Robert Mundell (nem mellesleg ez euró elméleti megalapozásának főalakja) így fogalmazott:

Általánosabban leírva mindez azt jelenti, hogy bizonyos esetekben előállhat, hogy a különböző piacokon (országokban) az egymáshoz viszonyított relatív árak megváltozására van szükség. Ez történhet nominális ár-, bérváltozáson, vagyis az inflációs különbözeteken keresztül, de a tapasztalatok szerint ez gyakran lassú, intézményi tényezők által is korlátozott folyamat lehet. A leginkább "rugalmas" (tehát praktikus, gyors, politikailag kevésbé költséges) megoldásként az árfolyamváltozás jön szóba.

Elszaladtak az árak és a bérek? Csökkent a versenyképesség az exportpiacokon? Az egyoldalú árfolyam-leértékelés kezeli a tüneteket. Nem fog tőle önmagában emelkedni a reálgazdasági versenyképesség, de a versenyképességgel összhangban lévő relatív ár- és bérszint viszonylag könnyen elérhető.

Akkor meg mire ez a nagy felbuzdulás a közös pénzért?

Ha egyszer van egy ennyire kényelmes eszközünk fontos problémák kezelésére, bizonyára senki sem igyekszik a fizetőeszközének az árfolyamát rögzíteni, még inkább – ennek a megoldásnak végletes (végleges) változatát alkalmazva – egy másik gazdasági térség pénzét bevezetni, gondolhatnánk. Ehhez képest a történelemben jó néhány példa van ilyen törekvésre, sőt, nem egy közülük sokáig sikeres volt.

Az arany standard rendszer például nemzetközi együttműködés keretében, hitelesen tudta stabilan tartani több ország fizetőeszközének árfolyamát. A Bretton Woods-i rezsimben részt vevő országok jelentős gazdaságpolitikai autonómiával, de árfolyampolitikájukban és külkereskedelmükben a nemzetközi egyezménynek alávetve működtek. A rendszer egyik sarokköve volt a valutaárfolyamok stabilitásának biztosítása konvertibilis valuták mellett. És persze itt van a nagy politikai-gazdasági projekt, az euróövezet.

Ezekben a rendszerekben a rögzített árfolyam (a közös pénz) igényét a kiszámíthatóbb gazdasági környezettel, a külkereskedelem élénkülésének támogatásával, a tranzakciós költségek csökkenésével, a versenyző leértékelés visszaszorításával, a kis országok árfolyamsokkjai elleni védelemmel magyarázták.

Vagyis eszerint

van olyan "élményünk", hogy milyen jó az árfolyam változtatásának lehetősége, ami képes sokkokat, gazdaságpolitikai hibákat korrigálni, illetve
van olyan élményünk, hogy az önálló fizetőeszköz sokkok forrása, költséges mulatság, erőforrás-pazarlás, felesleges kockázat, amihez alkalmazkodni vagyunk kénytelenek.

A fentiek alapján túlléphetünk a fekete-fehér reflexeken, és megelőlegezhetünk egy óvatos következtetést:

tökéletesen biztos válasz nincs a magyar euró kérdésére sem – hasznok, költségek, kockázatok mérlegelésével lehet "megsejteni" a számunkra ideális döntést.

Már "csak" annyi a dolgunk, hogy számba vegyük ezeket.

Az euró bevezetésének közgazdasági feltételei abból a kérdésből eredeztethetők, hogy milyen feltételek mellett lehet rögzített árfolyamrendszert fenntartani. A kérdéssel az optimális valutaövezetek (optimum currency areas – OCA) elmélete foglalkozik. Fő alakja Robert Mundell, akinek fentebb idézett gondolatát érdemes folytatni.

Termelési tényezők mobilitása és/vagy fiskális transzferek

Tegyük fel, hogy "A"ország termékei iránti kereslet megnő "B" ország termékei rovására, vagyis változás áll be a fogyasztói preferenciákban. Ha B-ben nominális merevségek vannak jelen (például a nominális bérek lefelé rugalmatlanok), az egyensúly (külkereskedelmi mérleg) helyreállhat B valutájának leértékelődésével. Amennyiben erre nincs mód (rögzített árfolyam vagy valutaunió esetén), szükség van a munkaerő mobilitására, ellenkező esetben B-ben munkanélküliség és A-val szemben külkereskedelmi deficit alakul ki. Mundell szerint tehát egy optimális valutaövezet legtágabb határát a munkaerő mobilitása jelöli ki.

Később többen rámutattak arra, hogy más kiegyenlítő mechanizmusok is léteznek, például a fiskális transzfer, így a munkaerő mobilitása nem feltétlenül szükséges a valutaunióhoz.

Aszimmetrikus sokkok

A további kutatások során az a kérdés került előtérbe, hogy milyen körülmények között lehet kicsi a valószínűsége egy olyan aszimmetrikus sokknak, ami nem érinti a valutaövezet egészét, csak egy (néhány) tagját.

Peter Kenen rámutatott, hogy amennyiben egy országot aszimmetrikus sokkok érik, szükség lehet a relatív árakon keresztül történő alkalmazkodásra. Kellően diverzifikált ágazati szerkezet ("a reál- és pénzügyi portfólió diverzifikáltsága") biztosítékot jelenthet arra nézve, hogy az egyes gazdaságokat érő sokkok "egyedisége" kisebb legyen.

Ronald McKinnon arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyitottság és közös kereskedelem magas aránya mérsékli az egyedi hatások miatti alkalmazkodási kényszert, így az árfolyampolitika beavatkozási szükségességét.

Szintézis

Anélkül, hogy nagyon elmélyednénk az OCA rejtelmeiben, rögzítsük a válság előtti tudásunk főbb elemeit.

Amennyiben a tényezőpiacok rugalmasak, az árak és a bérek szabadon mozognak mindkét irányba, a közös pénz bevezetésével kapcsolatos kihívások nem tűnnek túlságosan nagynak.
Mivel ez a rugalmasság nem életszerű, ezért szükségesek a fiskális transzferek. Ez vagy hatékonyan működtetett közös költségvetés vagy folyamatosan rendelkezésre álló hazai fiskális kapacitások igényét veti fel.
A (valutaövezetben nem létező) önálló árfolyampolitikára jóval kevesebb szükség lehet, ha a gazdasági szerkezet heterogén, diverzifikált, illetve hasonlít a többi övezetbeli országéra, melyekkel a gazdasági kapcsolatok intenzívek.
A gazdaságpolitika további feladata, hogy őrködjön az üzleti ciklusok szinkronizáltságán. Ennek a feladatnak a főbb elemei a harmonizált költségvetési és jövedelempolitika, illetve a hitelciklusok figyelemmel követése.

Ehhez hasonló következtetésre jutott egyébként a Magyar Nemzeti Bank is, amikor megjelentette a nagy hatású írását a magyar euróbevezetésről 2002-ben.

Ennek az írásnak nem célja a hivatalos euróövezeti felvételi kritériumok értékelése, de annyit érdemes megjegyezni, hogy a fenti szempontok csak nyomokban jelennek meg a maastrichti előírásokban, amelyek elsősorban a nominális stabilitásra koncentráltak. Tulajdonképpen a válság előtt sem állította senki, hogy az eurózóna megfelelne az optimális valutaövezetek kritériumainak.

Vagyis sejthető volt, hogy amennyiben nagy sokk érné az eurózónát, az sokkal nagyobb költségekkel jár, mintha az országoknak lenne önálló árfolyampolitikája.

Az ilyen kritikákat a válság előtt jellemzően két érvvel szokták tompítani. Ez egyik, hogy az euróövezetbe belépő országok az intenzívebbé váló gazdasági kapcsolatok hatására egyre inkább teljesíteni fogják az OCA-feltételeket. A Frankel-Rose féle endogenitási hipotézis szerint ugyanis a monetáris integráció szükséges előfeltételei egyben annak következményei is lehetnek. Tehát éppen a monetáris unió, a közös pénz segítheti elő az optimális valutaövezet elmélete szerint szükséges nominális és reálkonvergencia feltételeinek megvalósítását. A másik érv az volt, hogy az eurózóna a következő években az intézmények fejlesztésével úgyis kialakítja az ideális működési feltételeket. Ennek kudarcát a válság bizonyította.

A 2008-ban kitört pénzügyi válság, illetve az európai adósságválság két fontos dologra világított rá:

Az euróövezetben olyan problémák is ki tudnak alakulni, amelyekkel az elmélet nem számolt. Kiderült, hogy az euórövezeten belül igenis léteznek fizetési mérleg korlátok, illetve hogy az eltérő egyensúlyi reálkamatszint eszközár-buborékokhoz, pénzügyi instabilitáshoz vezet. A reálkonvergencia (a periféria gazdasági felzárkózása) sem mindenhol gyorsult fel az eurózónában, és ahol mégis, ott több esetben fenntarthatatlan módon történt.
Az euróövezet intézményei a válságot nem tudták hatékonyan kezelni. Nem volt a költségvetési fegyelmet kikényszerítő hatékony mechanizmus, a válság a legtöbb országot teljesen hibás költségvetési pozícióban érte. Az Európai Központi Bank a potenciális eszköztárához képest korlátozott mandátummal rendelkezett, amivel nem tudott hatékonyan reagálni a válságra. A pénzügyi rendszer integrációs szintű felügyelete szinte teljesen hiányzott.

Az 1. ponttal kapcsolatosan a felkészültség kérdése merül fel. Pontosabban:
a válság előtti felfogáshoz képest megváltozott-e a tudásunk az euróbevezetés közgazdasági feltételeit (előnyeit, hátrányait, kockázatait) illetően?

Vagyis azt érdemes végiggondolni, hogy a friss élményeink alapján milyen feltételek mellett lehet érdemes lemondani egy országnak az önálló monetáris politikáról.

A 2. pont a fogadóképességgel kapcsolatos, vagyis hogy a válság óta lezajlott (és a közeljövőben várható) intézményi reformok javítottak-e az eurózóna működésén, különös tekintettel a válságkezelés hatékonyságán?

A felkészültség

Amit biztosan elmondhatunk: a maastrichti kritériumrendszert, mint a felkészültség fokmérőjét nyugodtan elfelejthetjük. A válság világosan megmutatta, hogy az inflációra, kamatokra, költségvetési helyzetre vonatkozó elvárások elégtelenek és hibásak.

A felkészültség egyik fontos aspektusát egy furcsa kifejezés ragadja meg a legjobban: ez a "REER-menedzselés", magyarul a reálárfolyam alakítása. Mit is jelent ez a gyakorlatban?

Ahogy azt az írás elején megmutattuk, az, hogy egy ország az eurózónába belépve a pénzét egy konverziós árfolyamon lecseréli euróra, felfogható úgy is, hogy ezen az árfolyamon rögzítette a (nominális) árfolyamát az euróhoz. Ami ezután történik a belső árakkal, bérekkel, az tulajdonképpen a rögzített nominálárfolyam melletti reálárfolyam-változás. Ha egy országban a bérek és az árak az eurózóna egészéhez képest eltérő mértékben változnak, akkor a reálárfolyam le- vagy felértékelődik. Ez akkor okoz problémát, ha a reálárfolyam elszakad a termelékenység által meghatározott egyensúlyi szinttől.

Rögzített nominális árfolyam mellett nyilván sokkal korlátozottabban lehet hatni a reálárfolyamra. Éppen ezért az euróra való felkészültség ebből az aspektusból két dolgot jelent:

I.

A gazdaságpolitika működjön úgy, hogy az intenzív REER-menedzselésre ne legyen szükség. Ideális esetben ez nem csak a kormányzat józan belátást jelenti, hanem olyan intézmények hatékony működését, amelyek ilyen irányba terelik a gazdaságpolitikát. A leglényegesebb feladat

a bér és a termelékenység közötti összhang biztosítása (lásd pl. bérmegállapodások),
olyan makroprudenciális felügyeleti tevékenység, amelyik sikeresen kezeli a hitelciklusokat, illetve
a nominális stabilitás, elsősorban az árstabilitás biztosítása.

II.

A gazdaságpolitika gondoskodjon arról, hogy a korlátozott eszközeivel azért szükség esetén tudjon hatni a reálárfolyamra.

Ehhez egyrészt megfelelő (a gazdasági ciklussal összhangban lévő) költségvetési mozgástér szükséges. Ez természetesen nem a 3%-os maastrichti deficitszabály betartását jelenti, hanem ennél sokkal fegyelmezettebb, nagyobb mozgásteret, rugalmasságot biztosító költségvetési politikát.
Másrészt a lehetőségekhez képest hatékony jövedelempolitika is kell. Ehhez passzív módon a munkaerőpiac rugalmasságának biztosításával lehet hozzájárulni, de a költségvetési mozgástér megléte is fontos.

(A maastrichti kritériumok elégtelenségéről az euró-érettség megítéléséhez, illetve a termelékenység, az ár- és béralakulás koordinálását előmozdító intézmények jelentőségéről részletesebben is ír Neményi Judit és Oblath Gábor. A 2012-ben megjelent tanulmányuk óta hasonló mélységű értékelő anyag nem készült Magyarországon.)

A fogadóképesség

Vajon az eurózóna változott-e annyit az elmúlt években, hogy mára egy belépést fontolgató ország számára vonzóbbnak tűnik, mint a válság éveiben? Ha a főbb pontokon végignézünk, vegyes kép tárul elénk.

A felügyeleti eszközök köre bővült és bővülni fog. Az egységes, közvetlen bankfelügyelet, a szanálási mechanizmus és az egységes betétbiztosítás területén nem egyforma mértékű az előrelépés, de összességében így is érdemi, és a kilátások is biztatók.
Az Európai Központi Bank a válság során önkényesen kitágította rosszul definiált mandátumát. A szűken vett árstabilitási célján alaposan túlnyúlva nem hagyományos eszközöket tett a monetáris eszköztár részévé, jelentős szerepet vállalva az adósságválság kezelésében ((pl. pénzügyi stabilitás, transzmissziós rendszer helyreállítása). A mai EKB sokkal inkább alkalmas a közös monetáris politika kialakítására, mint a válság előtti.
Ugyanakkor az optimális valutaövezethez szükséges közös (elégséges) fiskális kapacitás továbbra sincs, és úgy tűnik, nem is lesz. Az uniós költségvetés ilyen mértékű felduzzasztásához és egy Európai Valutaalap felállításához sincs meg a politikai egység. (Ezért is hangsúlyos a tagállami fiskális mozgástér megteremtése.)

Ellenpróba

Amikor a fenti szempontokat számba vesszük, fontos, hogy egy reális alternatív pályával hasonlítsuk össze az euróbevezetés lehetőségét. A belépéshez szükséges tennivalók, illetve az ahhoz kötődő hasznok és költségek egy része a kimaradó országot is érinti.

A felkészültség kapcsán felmerülő kérdés, hogy mennyivel kell kevesebb felkészültség, ha nem akarunk euróövezeti tagok lenni?

Ha rendelkezésre áll a nominális árfolyamváltoztatás lehetősége, akkor a reálárfolyamra ható további eszközökre kevesebb feladat hárul, így az euró bevezetése biztosan többlet erőfeszítést kíván. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy túl sokat. A magyar államadósság magas szintje ugyanúgy feszes (a mainál is feszesebb) költségvetést igényel, mint az euróbevezetés. A jövedelempolitika menedzseléséhez szükséges hatékony intézmények felállítása, illetve a bér és termelékenység közötti összhang fenntartása ugyanúgy érdeke lehet a gazdaságpolitikának – igaz, a politikusok korlátozónak érezhetik, ha egy választás előtt nem tudják megnyomni a béreket a későbbi elinflálás reményében. Ugyanakkor optimális gazdaságpolitikát feltételezve ez nem tekinthető közgazdasági érvnek.

A fogadóképesség esetében lényeges, hogy mennyivel érintenek minket kevésbé a nem hatékonyan működő eurózóna hibái, ha nem vagyunk tagok?

Az eurózónát érő sokkhatások minket akkor is érinteni fognak, ha nem leszünk eurózóna tagok. A szoros kapcsolatok miatt az eurózóna esetleges hibái átcsorognak a magyar gazdaságba. Ez egy adottság, ezért fontos látni, hogy a belépés ilyen típusú költségei nem egyenlők azzal, amennyivel egy nemzeti gazdaságpolitika esetlegesen hatékonyabb lehet a közösséginél. (És fordítva: egy sikeres eurózóna gazdasági előnyeiből akkor is részesedhetünk, ha kívül maradunk.)

Ezek a megfontolások felvetik azt a gyanút, hogy nincs-e eltúlozva az euróbevezetés kérdése? Lehet, hogy a (végletesen) kötött árfolyamrendszer csak egy a gazdaság millió paramétere között, ami egyáltalán nem ítéli sikerre, de nem is kárhoztatja el örökre az országot? Ahhoz, hogy erről meggyőződhessünk, érdemes megnézni, hogy az euórövezetbe belépett, illetve abból kimaradó országok (különösen a hozzánk hasonló szerkezetűek) hogyan teljesítettek az elmúlt bő egy évtizedben.

A követező írásom erről fog szólni, illetve a tanulságok alapján felvázolom az euróhoz fűződő (szerintem) optimális viszonyt.

Forrás: portfolio.hu